Egy szép júliusi nap úgy gondoltuk, hogy lemegyünk egy nap a Balatonra és megspékeljük némi urbexeléssel: Balatonaligán megnézzük a volt kommunizmus emlékeit, a Kádár-villát és Castro-villát. Tamás is jött Budapestről, őt az aligai vasútállomáson felszedtük, majd az Aliga Porttal szemben levő nagy pakolóba leparkoltunk.
Az előző évhez hasonlóan - ha már a Balatonnál töltöttünk egy hetet -, ismét sátraztunk egyet a Csobáncon. Most viszont jobban felszerelkeztünk: vittünk egy kényelmes felfújható matracot és vastagabb hálózsákokat.
Az a vicces helyzet állt elő, hogy a lánybúcsúm később volt, mint a "hivatalos" esküvőnk, de legalább a nemhivatalos családi-barátos esküvőnél hamarabb. (Igen, két esküvőnk volt Krisztiánnal.) És mi mást kérhettem volna Anikótól és Lilitől, mint hogy menjünk el túrázni. Szóval szerveztek egy tök jó csajos-túrázós napot a Szalajka-völgybe, persze kellékekkel és feladatokkal együtt.
Krisztiánnal állatkertes hétvégét tartottunk: szombaton a Budakeszi Vadasparkot terveztük a közelében lévő Kaán Károly-kilátóval, vasárnapra pedig a Budapesti Állatkertet anyósomékkal. Mivel Krisztián tesójáék épp mentek fel kocsival Budapestre, a vadaspark pedig nincs messze, így elvittek minket, onnan pedig tovább túráztunk a 2 napi cuccal a kilátóhoz, majd tömegközlekedtünk anyósomékhoz, Budapest túlsó felére.
A Páris-patak szurdokvölgye, vagy más nevén Palóc Grand Canyon Nógrádszakál mellet található, az Ipoly folyó és a szlovák határ közelében. A Páris-patakot felesleges keresni, az év nagy részében az egykori folyó által kivájt 15-20 (más források szerint 20-30) méter mély meder teljesen száraz, csak tavasszal, esőzések idején és hóolvadáskor képződnek kis vízesések.
Ha már sikerült venni jó áron egy 2 másodperces (háhh!) sátort, gondoltuk, hogy az őszi balatoni kiruccanás egyik éjszakáján kipróbáljuk, és fent alszunk a Csobáncon. Nagyon kellemes, meleg, napsütéses szeptemberi nap volt, tökéletes túrázóidő, így lelkesen és jól felcuccolva másztunk fel a hegyre még naplemente előtt.
Egy salgótarjáni hosszú hétvégén az első nap végén látogattunk el a Salgótarjánhoz tartozó Zagyvaróna nevezetességéhez, a Salakhegy út végén található salakkúpokhoz. Bár első ránézésre a természet által kevésbé visszavett hegy úgy néz ki, mint egy vulkán, nem a természet alkotta: a Magyar Vasötvözetgyár Rt. hordta ide a felesleges salakot.
A börzsönyi kirándulás 2. napjára kicsit "pihenősebb" programot terveztünk, főleg, hogy úgy keltünk, mintha agyon vertek volna minket. Drégely várát biztosan meg szerettük volna nézni, bár édesapám elmondásából kiindulva (és a térképet böngészve) Drégelypalánkról elég hosszú út vezet fel a hegyre, ráadásul még izzasztó is. Plusz a szállásunk honlapján a látnivalóknál futottam bele a számomra eddig teljesen ismeretlen (és képek alapján látványos) Honti-szakadékba, ami pont útba esett.
A Börzsönyben található Csarna-völgy Magyarország egyik leglátványosabb és közkedvelt túrázós-urbexes helyszíne, ami nemcsak a régi, elmosott kemencei kisvasút régi sínpárja miatt érdekes, hanem a vadregényes tájon, hegyek között, a hol csordogáló, hol zúgó, kristálytiszta Csarna-patak mellett és az óriási magasságokba nőtt fák között vezető ösvény miatt. Ha mindezt szeretnénk körtúrává alakítani, visszafelé a hegyek gerincén futó, bércekkel tarkított, fantasztikus panorámájú piros jelzésű turistautat kell követnünk.
Krisztián kitalálta, hogy november 1-jén (ha már úgyis munkaszüneti nap, és a tömeg miatt nem akarok a temetőbe menni) menjünk el a Vitányvárat megnézni egy 1 napos túra keretében. Mivel nem a közelben van és korán sötétedik, ezért próbáltunk időben elindulni, nem sok sikerrel. De legalább reggel még csodaszép idő volt, és a fák is fantasztikus arany színben tündököltek.
Az Újmassai őskohót a Szentléleki pálos kolostorrom után látogattuk meg, még mielőtt sötétedni kezdett volna. Az egykori vaskohászatból megmaradt ipari műemlék igazán impozáns, elég sok időt töltöttünk itt.
Ráadásul működőképes, évente egyszer, a szeptemberi Fazola-napok keretén belül jelképes csapolást hajtanak végre.
Mivel már nagyon kilométer-hiányunk volt és szerettünk volna végre havat látni, ezért egy meglehetősen hideg, borongós napon Anikóval és Lilivel elindultunk a hegyekbe. Egy viszonylag rövid és könnyen járható (na jó, fagyban annyira nem) úticélt választottunk: az Ilona-völgyi vízesést Parádon. Reméltük, hogy a tömeg úgyse itt fog tolongani, hanem a Kékesen és Galyatetőn. Ezt annyira jól gondoltuk, hogy a Kékestető parkolója megtelt, rendőrök irányították a forgalmat, lépésben tudtunk csak jó darabon haladni. Ahogy Parádra értünk, az összes ember elfogyott.
Anikó barátnőmmel egy borongós őszi napon úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni Tőserdőre, a Holt-Tiszához. Rajtunk kívül alig volt valaki, már a horgászok sem ültek kint, a legtöbb csónakot beborították a lehullott levelek. A maradék levél, ami fent maradt a fákon, aranysárga színben tündökölt, igazán jó fotótémát szolgáltatva. A fotók érdekessége, hogy egy régi Helios 44M-4 manuális objektívvel készültek.
Bejegyzések
Megjegyzések
Szakács-Kovács Réka Éva vagyok, hivatásos fotós, kevésbé hivatásos túrázó, kalandor, urbexes.
2011-ben született meg ez a blog, hogy a fotóimon és leírásaimon keresztül mások is átélhessék a kalandjaimat, túrákat, felfedezéseket, megismerkedhessenek az urbex világával, bejárhassanak elhagyott helyeket, épületeket, roncsokat és romokat, valamint régi temetőket, láthassák, mennyi gyönyörű és érdekes hely van mind kis hazánkban, mind külföldön.
