Végtelen pusztaság, a télből alig ébredező természet, hol határtalan csend, hol a szél süvítése, régi életekről mesélő magányos, elhagyott tanyák, épületek, régi temetődomb, kiszáradt tómeder... mindez egy négykerék-meghajtású terepjáróval, majdnem sárban elakadással, tanyából kirohanó kutyák elől pánikszerű visszaugrálással, kerekek elé kirohanó kamikaze gyöngytyúkokkal...
Anikóval folytattuk a környék felfedezését, ha már a Covid miatt messzebbre nem tudtunk menni. Igaz, hogy az Alföldön (sőt az Alföldet átszelő) rekord hosszúságú túraútvonalak is vannak, de a céltalan gyalogláshoz és hőgutához nem volt kedvünk továbbra sem. Hogy legalább valamit lássunk is a délibábon kívül, kinéztük a soltszentimrei Csonka-tornyot és a ladánybenei Árpád-kori templomromot (a történelem és a romok mindig jók, ugyebár).
Alföldi mászkálásaink során futottunk bele újabb elhagyott tanyákba, az egyiket az útról vettük észre. Ennek csak néhány fala maradt meg, a közelében néhány épületnek csak az alapja, viszont innen megláttunk még egy tanyát, amit takart a sűrű növényzet. Elég jó állapotúnak tűnt, nem voltunk benne biztosak, hogy lakatlan, ráadásul volt benne valami kísérteties. Nehezen vettük rá magunkat, hogy megnézzük, végül csak győzött a kíváncsiság.
Alföldi túránk során több elhagyott, omladozó tanya mellett gyalogoltunk el, az egyik egész jó állapotban lévőbe be is mentünk szétnézni. Mint utólag a szomszédtól kiderült, az itt lakó már évekkel ezelőtt meghalt, a családjáé az épület és terület, eddig nem kezdtek vele semmit, eladni sem akarják. Időnként valószínűleg van ideiglenes lakója, vagy akár lakói, akik nem kérnek engedélyt...
A másik tanyából már nem sok maradt, csak a ház falainak egy része és a kutak. És még hány ilyen tanya van szanaszét a pusztában...
A kijárási korlátozás alatt sok lehetőségünk nem volt túrázni, de azért csak kilógtunk Anikóval a pusztába. És mivel a közelben nincs olyan sok látnivaló, hegy meg végképp nincs, kézenfekvő volt, hogy érdekesebb helyet keresünk. Így esett a választás a Kolon-tóra, ami a Kiskunság legnagyobb édesvízi mocsara és rengeteg állat- és növényfajnak ad otthont, több orchideafajnak is (és persze szigorúan védett terület).
Petőfi-túrán
eddig még nem jártam/jártunk, bár előző években is nézegettem, sose
jött össze. Anikóval viszont most rácsaptunk, egyikőnknek se volt más
programja, Kiskőrös amúgy is közel van, kellett már valamilyen laza
évnyitó túra. Ráadásul mivel jubileumi alkalom, nevezési díj sem volt,
pólót is ingyen kaptunk.
Amolyan edzésként mentünk végig barátnőmmel Kecskeméttől Hetényig, ő még nem járt erre. Én már eléggé untam, de most legalább a másik elhagyatott tanyát is megnéztük. Reggel még ezer ágra sütött a nap, de ahogy elindultunk, be is borult és utána már csak néha bújt elő, kicsit se volt melegünk. Viszont most először láttunk őzeket is.
A Kecskeméti Arborétum a kedvenc helyem a városban, ahova gyalog szoktam kimenni (kb. fél órás séta a központból), esetleg bringával, sőt általában még futni is itt szoktam. A nyitvatartása egész évben havonta változik, télen időszakosan zárva is tart.
Most a felújított, lakott rész melletti, a városhoz közelebb eső épületeket néztük meg, amik eddig időhiány miatt kimaradtak.
Nagyon sokszor hallottam, hogy Dunaföldváron van egy vár, de akárhányszor keresztülbuszoztam rajta mindenféle kirándulások alkalmával maximum néhány másodperc erejéig sikerült megpillantani (vagy még annyira sem). A hídról pedig rengetegszer láttam bal oldalon a dombtetőn a Kálváriát, ami szintén piszkálta a fantáziámat, így amikor a Szekszárdi kiruccanásról Dunaföldváron keresztül mentem haza, úgy voltam vele, hogy leszállok a buszról, szétnézek és este a következővel megyek haza.
A Kecskemét-Hetényegyháza részről már írtam egyszer 2014 júniusában (Kápolnák útja #1 - Kecskemét-Hetényegyháza),
viszont mivel mindenkinek km-hiánya volt, a szimpla
mászkáljunk-a-városban programnál ez jobbnak tűnt. Persze a táj teljesen más képet mutat, mint nyáron. Az egyedüli buktató a
felázott föld lehetett volna (rengeteg eső esett az elmúlt hetekben),
de egész jól megúsztuk.
Kicsivel több, mint 1 év után mentünk vissza a volt laktanyába szétnézni (bejegyzés: itt). A hangulat mit sem változott, most még bónuszként szakadt az eső és kellemesen borús volt, sokszor került elő a zseblámpa.
Tiszalök határában található a Kenyérgyári-holtág, illetve tó, szépen kiépített tanösvényekkel. Nem mellesleg a környékbeli horgászok paradicsoma.
A Kopasz-hegy úgy néz ki messziről, mintha ráejtették volna a pusztára. Alapvetően nem magas, mégis tiszta időben nagyon messze el lehet látni már a közepétől is. Sőt, onnan lehet gyönyörűen Tokajra is rálátni.
Kovács Réka Éva vagyok, hivatásos fotós, kevésbé hivatásos túrázó, kalandor, urbexes, eltűnt emberek után kutató önkéntes.
2011-ben született meg ez a blog, hogy a fotóimon és leírásaimon keresztül mások is átélhessék a kalandjaimat, túrákat, felfedezéseket, megismerkedhessenek az urbex világával, bejárhassanak elhagyott helyeket, épületeket, roncsokat és romokat, valamint régi temetőket, láthassák, mennyi gyönyörű és érdekes hely van mind kis hazánkban, mind külföldön.