Megszoktam már, hogy a térképet böngészve (és néha csak a világnak nekiindulva) zseniális helyeket lehet találni, némelyik kifejezetten eldugott és ismeretlen, némelyik talán ismertebb, de még így is okozhat meglepetést. Az már csak hab a tortán, ha a számomra ismeretlen hely valóban felülmúlja várakozásaimat, és még meglepetést is tartogat. Nos, a Gyenesdiás melletti felhagyott murvabánya pont ilyen volt. A hosszú hétvégére Anikóval Keszthelyen foglaltunk szállást és a környéken vadásztam látnivalókra, amikor megpillantottam, hogy hopp, régi kőbánya, ezt meg kell nézni.

Térkép

Google

2. nap - Szigligeti vár
2. nap - Helikon Kastélymúzeum, avagy Festetics-kastély Keszthelyen
3. nap - Badacsonyi kilátások és a kényszermunkatábor romjai

Mivel Keszthelyen először lefoglaltuk a szállást, jó későn indultunk el Gyenesdiásra. Ráadásul támadt némi zavar az erőben: Anikónak mondtam, hogy a Jókai utcát pötyögje be úticélnak. Ő így is tett, aztán néhány perc múlva meg is érkeztünk, ami már gyanús volt, az pedig még gyanúsabb, hogy se bánya nem volt a közelben, se hegy, se erdő, csak házakkal teli utca a város közepén... mire leesett, hogy nem a keszthelyi, hanem a gyenesdiási Jókai utcát kellett volna célba venni.
Gyors újratervezés (és picivel több autókázás) után máris egy sűrű erdő mellett találtunk magunkat egy földúton. Hirtelen ránézésre nem volt bizalomgerjesztő a környék, főleg, hogy ment le a nap is és igencsak sötét volt a fák alatt, de megjelent pár futó is, és mivel nem úgy tűnt, hogy bármi elől futnának, kicsit barátságosabbnak tűnt a helyzet.
Jobbra láttuk a kilátók felé vezető sárga jelzést, de talonba tettük az idő és sötétedés függvényében.
Aztán ahogy kibukkantunk az egykori kőbánya területére, szinte nem evilági táj fogadott minket: a fehéres-szürkés dolomitba a csapadék mély árkokat vájt, a ezáltal hihetetlen talajformációkat hozott létre, a feketefenyők pedig lassan hódítják vissza a területet. És az egész katlant bevilágította a lemenő nap aranyos-narancsos fénye. 

Ahogy sétáltunk körbe, észrevettem, hogy valami nem odaillő van a fák között. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy egykori autó roncsa. Megint bebizonyosodott, hogy ha nem én megyek elhagyatott helyek, romok és roncsok után, akkor is csak az utamba kerülnek...

Miután körbejártuk a régi bányát, úgy gondoltuk, hogy még fel tudunk érni világosban a közelebb lévő Festetics-kilátóra a sárga jelzésen. Egyébként futóútvonalnak is jelölték, legalábbis a futó alak erre engedett következtetni.

A térképen jelölt kilátópontról (oda egy kis jelöletlen ösvény visz) gyönyörűen be lehet látni az egykori bánya katlanját.

A sárga jelzés-futóútvonal többi szakasza nem volt ilyen izgalmas, loholtunk az erdőben a néhol igencsak szűk ösvényen, csapkodtuk a szúnyogokat, igyekeztünk még a teljes sötétedés előtt felérni. A Nagymezőről gondolkodás nélkül felrohantunk egyenesen a meredek kék háromszög jelzésen a Festetics-kilátóra (igen, szó szerint rohantunk, és nagyon röhögtünk, volt egy enyhe Prédikálószék-érzésünk, pedig itt sár sem volt).

És megérte a rohanás, az is, hogy fent teljesen ránk sötétedett. Fentről látni lehetett a murvabányát, a közeli hegyeket, a Balatont, Keszthelyet, a viccesen magasra nőtt fenyőket a nap utolsó sugaraiban.
Be is villant a Bikini száma, ami nekem már elég régen amolyan himnuszommá vált:

"Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,
Kibelezett kőbányák üregében.

Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,
Most is visszhangzik a léptem.

Itt ül az idő a nyakamon,
Kifogy az út a lábam alól.
Akkor is megyek, ha nem akarok!
Ha nem kísér senki utamon.
Arcom mossa eső és szárítja a szél.
Az ember mindig jobbat remél.
Porból lettem s porrá leszek,
Félek, hogy a ködbe veszek."

Villák a fák között rejtőzködve. Közben valamilyen muslincaszerű rovarok rajzottak folyamatosan, körbe-körbe menekültünk előlük.

Ahogy sötétedett, egyre inkább láttuk a városok fényeit.

Gyönyörűen látszódott a keszthelyi óriáskerék.

Itt lényegesen sötétebb volt már, csak próbáltam világosítani a fotókon. Remélem, hogy átjön a hangulata...