Románia #5 - Jorgován-kő, Scocului-szurdok


A romániai út hazaindulás előtti napján elköszöntünk Zsanitól és Ricsitől, nekik vissza kellett menni Szegedre. (Ricsi kocsikulcsa is meglett.) Anitával és Miklóssal úgy döntöttünk, hogy a szemerkélő eső ellenére elindulunk a Jorgován-kő felé, utoljára másszunk még hegyet. Anita hallott a Scocului-szurdokról is, amit úgyszintén meg akartunk nézni.





Google+

Előző részek:

A Scorota-völgy bejáratától csak egy kicsit kellett tovább menni Herkulesfürdő irányában, az ösvény Campuseltől indul felfelé. Itt bentebb az erdőben van egy modern jurtatábor is.
A sok esőnek hála az út végig sáros volt, csúszott rendesen (mondjuk a 2017-es prédikálószéki túrához képest még nem is volt vészes, ahol 10 körömmel kapartuk fel magunkat Anikóval). Folyamatosan esett közben is, ahogy baktattunk felfelé. Lassan úgy megszoktuk, hogy fel sem tűnt.


Nagyon jó ütemben haladtunk, gyorsan elértük az fenyvesek sávját.

 
Ahogy kibukkantunk a fák közül a köves-törpefenyves részre, nem sokat láttunk az alattunk elterülő tájból, mindent vastag köd borított. Reménykedtünk benne, hogy az erős szél talán elviszi a felhőket és látunk is valamit, de csak néhány pillanatra tisztult ki foltokban.


 





Itt is lehetett számítani hófoltokra, néhány túrázó jött velünk szembe, elmondásuk szerint semmit nem lehetett fentről látni, ráadásul majdnem levitte őket a szél.


Ennyire tisztult ki az idő.


A hegy szélére kióvatoskodva láttuk Jorgován barlangját. A legendát itt lehet olvasni (utolsó az oldalon): http://www.retyezat.ro/legendak

 



Úgy gondoltuk, hogy ilyen időben semmi értelme feljebb menni, látni nem fogunk többet, a hófoltok se dobták fel a kedvünket. Ráadásul még le is kellett jutni (és szerettük volna megúszni vihar nélkül). Annyira nem is bántam a dolgot. A vizes sziklákon folyamatosan olyan érzésem volt, mintha csúszna a lábam (eddig álmomban volt párszor ilyen, hogy rohannom kellene, de nem tudok, mert mindig kicsúszik alólam a lábam), semmi biztonságérzetem nem volt. Sosem volt tériszonyom, de fura módon itt szédelegtem. Kezdtem úgy érezni, hogy egyelőre elég volt nekem a magashegységből ennyi. (Az meg külön vicces, hogy azóta ha magasabb helyen vagyok és vihar jön, elkezdek ugyanígy szédülni és bizonytalannak érzem a talajt.)



Lefelé már egész jól ráéreztem, hogy merre és hogy érdemes az ösvényen haladni, hogy ne üljek seggre a sárban. Szerencsére gond nélkül leértünk. 

A Scocului-szurdok bejárata rögtön ott is volt mellettünk. Állítólag van egy szép sziklaképződmény, arra vadásztunk, jó sokat gyalogoltunk, de nem láttuk. Helyette a mindent beborító sajátos növényzetben gyönyörködtünk, látszik, hogy itt más a mikroklíma és jóval párásabb a levegő. A szurdokban lévő kidőlt fák és hordalék egy idő után megnehezítették a továbbjutást, inkább visszaindultunk. Így is fantasztikus élmény volt, főleg, hogy ezt a helyet alig ismerik páran. Úgy éreztük magunkat, mint a régi korok felfedezői.




Több üreget, barlangot is láttunk. Elképzelhető, hogy egy egész hálózat van. (Azért reméltük, hogy semmi nem ugrik ki belőlük.)




Ez is egy szép szikla volt, de nem ezt kerestük.




A hipermodern jurtatábor messziről.


Az utolsó éjszakát az út melletti füves részen töltöttük, itt lényegesen puhább és kényelmesebb volt a talaj, mint a Scorota-völgy bejáratánál, jobban is aludtam. 
Másnap ezer ágra sütött a nap, vidáman pipáltak a hegyek, nekünk pedig indulni kellett hazafelé. Sajnáltuk, hogy pont most van ilyen gyönyörű idő, de azt is tudtuk, hogy néhány óra múlva ebből valószínűleg jó nagy vihar lesz. Visszafelé csak 1-2 helyen álltunk meg rövid időre.

Összességében ez a 9 nap hatalmas élmény volt, de lehet, hogy nem így kellett volna kezdenem a magashegységgel való ismerkedést. Bár egy biztos: ezt még jó sokáig fogom emlegetni.

Megjegyzések