Kolon-tó

A kijárási korlátozás alatt sok lehetőségünk nem volt túrázni, de azért csak kilógtunk Anikóval a pusztába. És mivel a közelben nincs olyan sok látnivaló, hegy meg végképp nincs, kézenfekvő volt, hogy érdekesebb helyet keresünk. Így esett a választás a Kolon-tóra, ami a Kiskunság legnagyobb édesvízi mocsara és rengeteg állat- és növényfajnak ad otthont, több orchideafajnak is (és persze szigorúan védett terület).

Google

Izsáktól a tó nyugati oldali húzódó sárga jelzést vettük célba. Ahogy elhagytuk Izsákot, a vasút után a kocsit leraktuk a földút oldalába és gyalog folytattuk utunkat. Az időjárás furcsa volt, hideg szél fújt, ahogy elindultunk, közben ezer ágra sütött a nap, aminek néhány száz méter után meg is lett a hatása és szakadt rólunk a víz. Az út első szakasza nem volt izgalmas, gyalogoltunk a homokban, amit időnként jól felkavart a szél, csak térkép alapján tudtuk, hogy a Kolon-tó mellett vagyunk. Viszont láttunk hangulatos, használatban lévő és elhagyott tanyákat is.





A tanyák után éles bal kanyarral a túrajelzést követve bevetettük magunkat a nádas közelébe, ahol már elég jól érzékeltük a mocsaras talajt és az irdatlan mennyiségű békát és szitakötőt.




Kicsit arrébb már madárlesből és kilátóról a vizet is megcsodálhattuk, amiből a sűrű nádasnak köszönhetően csak foltok látszódtak. Valószínűleg a nagy melegnek köszönhetően madarakat csak elvétve láttunk, jó messze tőlünk.





A táj inkább afrikai szavannára hasonlít. A sűrű nádas és növényzet régen jó búvóhelyként szolgált a betyároknak.




Régi kutak és mindenféle épületek, valószínűleg a Kiskunsági Nemzeti Park tulajdonában.






A Bikatorok (a pusztasági 117 méter magas "hegy") felé zseniális madárlest alakítottak ki a víz fölé, ahová egy hangulatos, fából épített ösvényen lehet eljutni. Hihetetlen békakórus fogadott minket, szinte megfájdult tőlük a fülünk.



Ebből a madárlesből már szépen rá lehet látni a vízre és környékre.



Kárókatona. Közelebbi képeket nem tudtam csinálni, csak egy 70-300 mm-es objektív volt nálam.







A madárlesnél elfogyasztottuk a szendvicseket is, nézelődtünk egy darabig. Túl nagy mozgás itt sem volt, a madarak messze voltak tőlünk.

Innen még mentünk volna tovább is egy másik kilátóponthoz, viszont sikerült belefutni két szabadon lévő kutyába, akik egy építkezésféléről rohantak ki, a nagyjából kész ház mellől. Az egyik egy border collie volt, ő túl sok érdeklődést nem mutatott és visszament, egy zsemleszínű nagy jószág viszont elállta az utat és jött nekünk ugatva. Anikó beugrott a nádasba, én meg próbáltam hátrálni visszafelé (a kutya fogai úgy pár centire voltak a kezemtől). Sikerült kiaraszolni a területéről, de még utána is ugatott folyamatosan, amíg el nem távolodtunk látótávolságon kívülre.
Alapvetően nem félek a kutyáktól, nem is volt sok problémánk eddig velük, de itt azért megfordult a fejemben, hogy simán széttéphet.
Amitől viszont eldurrant az agyunk, az az, hogy ez egy hivatalos túraútvonal, amin bárki végigmehet (kisgyerek is) és ahol a legkevésbé sem lenne szabadon engedni a "házőrző" kutyákat, vagy legalább úgy kellene nevelni őket, hogy ne menjenek neki mindenkinek. A közelben lévő épületekben biztosan voltak emberek, mert autó és motor is parkolt a közelben, senkinek se jutott eszébe megnézni, hogy miért ugatnak a kutyák. Szóval gratulálok a nemzeti parknak... (a közeli épületek hozzájuk tartoznak, elvileg nekik a kutyákról is tudniuk kellett volna, vagy éppen azok is valamelyik dolgozóé lehettek).
Ezután a kellemes élmény után inkább elindultunk visszafelé, főleg, hogy az idő is gyorsan telt.




A környék láthatóan tele van invazív növényekkel (ez a rész amerikai sivatagokra és sziklás hegységekre hasonlított leginkább, hegység nélkül).








Visszafelé már eléggé untuk a gyaloglást a homokon, a táj sem volt izgalmas, mivel már láttuk odafelé és a tűző nap is tikkasztó volt. És még orchideát sem találtunk (rájöttem utána, hogy az inkább a déli, délkeleti területeken van, oda vezetett túrákat tartanak). Megállapítottuk, hogy a földút nagy részén simán végigmehettünk volna kocsival, nincs korlátozás sehol (gondolom a tanyákon lakók is itt közlekednek). Ha valamikor elnézünk még erre, valószínűleg kocsival közlekedünk és onnan csak a kilátókhoz, madárlesekhez sétálunk el, felesleges végiggyalogolni az egészen.
Ez a túra alapvetően jó volt, egy napi programnak kitűnő, a Kolon-tó szép és érdekes, a madárleseket nagyon jól megcsinálták, de sajnos körtúraként nem funkcionál, és megint megállapítottuk, hogy az Alföld továbbra sem a kedvenc túrahelyünk (a kutyákat meg hagyjuk is).

Megjegyzések