2017. május 27., szombat

Pomáz-Szentendre

Megkezdődött nálam a 2017-es Dunakanyar-szezon (bár a fene se tudja, hogy Pomáz beletartozik-e). Sikerült egy kellemes egy napos túrát gyorsan beiktatni Tamással (milyen jó, hogy Szegedről Budapestre költözött), verőfényes napsütéssel, szép kilátásokkal, barlanggal, siklókkal, lángosozással és a végén egy jó nagy rohanással, hogy elérjem az utolsó vonatot hazafelé. Mivel a fényképezőgépem még mindig szervizben van, a régi kis kompakt Canont vittem magammal.


Turista útvonaltervező
 


Google+
Facebook

Az a nagyon jó Szentendrében és környékében, hogy Kecskemétről simán lehet egy napos kiruccanást szervezni. Nagyjából 9:10-re értem a Nyugatiba, és most először jártam úgy, hogy összehúzva tudtam még egy helyre bekunyerálni magam, annyira tele volt a vonat. A Nyugati melletti McDonalds'-ban gyorsan ettünk és kávéztunk még egyet, aztán villamos, HÉV, mire megérkeztünk Pomázra, már szakadt rólunk a víz, olyan meleg volt. Pomázon még gyors naptejezés (a közhiedelemmel ellentétben a már lejárt naptej teljesen jól funkcionált), aztán neki is indultunk a zöld jelzésen. Már itt belefutottunk néhány vicces táblába, egyébként Pomáz nagyon cuki kis település.
Viszonylag gyorsan elértük az erdő határát, ahol kicsit sem volt kellemesebb idő, következett egy gyors nadrágcsere (hosszúról rövidre), gyors wc, ami elég vicces volt, mert egy úriember valamit méregetett az erdőben, én meg gyaníthatóan nem mentem be elég messzire, szóval próbáltam minél láthatatlanabb lenni és megvártam, amíg végez. Aztán bevetettük magunkat a sűrűbe. Közben három idősebb férfival kerülgettük egymást, akik a kék jelzés felé mentek tovább jól felszerelkezve, egyikőjük jött velünk a János forrásig. Alig csöpögött a víz, de azért egy-egy palackot megtöltöttünk, közben a férfi egy óriásira nőtt szarvasbogarat leköltöztetett az útról, nehogy valaki megtapossa (szegény elég furcsán mozgott már így is).
Egy nagy sziklán fotózkodtunk egy sort, aztán elindultunk tovább felfelé. A terep nem vészes, könnyen járható, ráadásul viszonylag gyorsan találtunk egy kis csapást az első gyönyörű kilátásig Szentendre felé. Ezután már nagyon gyorsan felértünk a Kő-hegyre a Petőfi pihenőig, ahol muszáj volt kiülni az egyik sziklára is (nem egy életbiztosítás, kicsit tartottunk tőle, hogy a közelben mászkáló gyerekek nem akarják-e példánkat követni, végül három tinédzser lány mászott ki még utánunk). Innen már csak egy kis séta volt a Czibulka János Kőhegyi Menedékház, ahova nem mentünk be, csak beköltöztünk egy padra az árnyékba és elfogyasztottuk a szendvicseinket ebéd gyanánt (pedig valaki még palacsintát is emlegetett... na majd legközelebb, nekünk szentendrei lángos volt betervezve). Közben valamilyen jógatáborba sikerült belefutni, akik a közelben sátraztak és mindenféle pózokban tekeregtek (szeretnék olyan hajlékony lenni).
Kipróbáltam a pottyantós wc-t is, ami kívülről elég kulturáltan nézett ki, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy remek a beépített wc ülőke, csak éppen a faborítás és a wc-papír olyan állapotban van, mintha özönvíz ömlött volna rá. Igyekeztem semmihez se hozzá érni.
Utána követtük a Kőhegyi tanösvényt a sárga jelzésen, ahol lendületesen haladtunk, egészen addig, amíg Tamás le nem stoppolt előttem hirtelen, én meg majdnem átestem rajta. Jó oka volt rá, a forgalmi akadályt egy megtermett sikló okozta. Néhány száz méter után pedig még egybe belefutottunk. Eddig még sose láttam siklót természetes környezetében, élmény volt. 
A tanösvény gyönyörű helyeken vezet keresztül, virágokkal övezve. Közben láttunk egy "Bronzkori sánc" feliratot is. Aztán elértünk a Vasas-szakadékhoz, ami tulajdonképpen egy keskeny kis járat két sziklafal között, a végén egy lefelé vezető szűk barlangnyílással és nagyon kevés fénnyel. Itt érdemes figyelni, nem célszerű a barlangnyílásba beesni és beszorulni.
Ezután kicsit rákapcsoltunk, mivel még egy hegy következett és eléggé eltelt az idő. Itt sok képet nem csináltam, valamikor szőlők és kertek voltak a hegyen, amiből annyit lehetett érzékelni, hogy rengeteg olyan növény van, ami telepített és elvadult, de szőlőt egyáltalán nem találtunk.
Sok kidőlt fát is láttunk az ösvény mellett, valószínűleg nem csak az idei viharok nyomát viselte a táj. Lefelé nagyon gyorsan haladtunk, Szentendre előtt még hangulatos, dimbes-dombos tájakon gyalogoltunk keresztül, még mindig tűző napon, pedig már igencsak késő délután volt. Itt eléggé figyelni kellett a jelzésekre, egy helyen a fényképezőgépemmel zoomoltam rá, mintha ott lenne valami alapon. Szentendrén pedig benéztük az egyik jelzést és a központ felé indultunk, ami igazából nekünk sokkal jobb is volt.
Végigrohantunk a Duna korzón a Korzó Büféig, amit előléptettünk fő lángosozó helynek (szerencsére én itt már úgy ismertem az utat, mintha otthon lennék, Tamás meg is jegyezte, hogy úgy járok a környékre, mintha haza járnék). Leültünk egy kicsit a partra, elpusztítottuk a lángost, aztán visszarohantunk a HÉVig, hogy legalább ne a legutolsó járatot csípjük el. No ez olyan jól sikerült, hogy pont akkor szállt le mindenki róla, mert lerohadt, így sikerült az utolsóval visszajutni. A Margit-hídnál meg a villamos nem akart jönni időben, a Nyugatinál már pénztár nem volt, értelemszerűen mindenki az automatáknál állt sorban. Végül úgy sikerült felugrani az utolsó vonatra, hogy még 3 perc maradt az indulásig. Jó nagy vágta volt, de megérte.
A túra nem volt igazán fárasztó, inkább a meleg viselt meg minket, viszont a táj és a kilátás igazán szép, ráadásul a jelzések is korrektül fel vannak festve, egy-két helyet leszámítva.


Pomáz hangulatos központja.

Egyből ebbe futottunk bele.

Kreatív népek élnek errefelé.

És igen, még ezt is tudják überelni.

Görögkeleti szerb templom, Szent György tiszteletére.


Szent István király plébániatemplom.




Bevetettük magunkat az erdőbe a zöld jelzésen.


Egy lyuk a földben, ki tudja, milyen mély.



Csak a szokásos.




Kis híd a János forráshoz.

János forrás.

Az arréb költöztetett szarvasbogár. Szép példány.



Mert minden sziklára fel kell mászni.




Az első jobb kilátás... Szentendre a távolban.





Tamás is fényképez.

Itt tudtam volna még üldögélni.

Kedvenc kép.



Ez már a Petőfi pihenő a fura alakú sziklával.








A távolban Szentendre.



Naná, hogy ide is ki kellett ülni. Csak egy kicsit volt halálfélelmem (és még kényelmetlen is volt, de megérte).



Rengeteg gyík volt.



Sokszor kövekre van felfestve a jelzés.

Nőszirom, errefelé viszonylag sok van.


Elértük a Czibulka János Kőhegyi Menedékházat.

Jógások akcióban.




Néha nagy igazságokra lehet bukkanni...





Medve méretű kutya, a legnyugisabb volt az összes közül.


Lefelé a sárga jelzést követtük (hogy aztán újra felfelé menjünk majd).



A képen egy tó van elrejtve.


Igazi útonálló: egy megtermett sikló. Utána volt még egy, arról nincs kép.

Szép hosszú példány.










Még egy remek út szép kilátással.
















Remek útjelző tábla.


Vasas-szakadék bejárata.




Elég vacak minőségű képek, köszönhetően a kevés fénynek.



Valószínűleg sziklamászók is használják.


Szűk járat.


Bár nem nagyon látszik, a sziklán van egy Berti felirat, mintha síremlék lenne.


Megtermett meztelen csiga, ez már a Vasas-szakadék után, tovább az ösvényen.

És még egy.

Egy barlang bejáratának tűnik, de nem jelölik sehol (lehet, hogy én fedeztem fel?)




Megviselt erdőrész.

Szentendre határában.



















Síremlék.






Errefelé fogyatkoztak a jelzések, nem is nagyon volt mire felfesteni.




Nem erre kell menni, de jól néz ki.








Ha valaki Szentendréről indulna...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése