Dunakanyar 2016 #1 - Visegrád
A Dunakanyar 2016 sorozat lesz az eddig legszemélyesebb rész, lévén, hogy fogtam magam és 1 hétre elvonultam egyedül Visegrádra és körbenéztem az egész Dunakanyarban túrázással egybekötve. És valószínűleg lesz is még pár ilyen...
Az egy hetes Dunakanyar már régóta tervben volt, de eredetileg később mentem volna, lakásfelújításhoz ütemezve. Aztán úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, muszáj mennem (utólag derült ki, hogy még véletlenül se tudtam volna összehozni a lakásfelújítással az utazást, szóval jó döntés volt). Az egészet körülbelül 1,5 hét alatt szerveztem meg, illetve nem is nagyon szerveztem, a szállást megláttam és szinte azonnal foglaltam. Egyedül a menetrendet néztem át jobban, hogy legalább helyben tudjak közlekedni, ne ott kelljen ezzel kínlódni.
Egyik kollégámtól kaptam kölcsön egy bőröndöt, hiába néztem a nagy hátizsákomat, esélyem nem volt beleférni, viszont így a közepes bőrönd és a kis túrahátizsák pont elég lett. Azért azt hozzátenném, hogy utálok kölcsönkérni bármit is, nehogy nálam szakadjon el, törjön össze, stb. stb., reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi baja. Áááá, dehogy... na erről majd később.
Reggel korán elindultam Kecskemétről (a dzsekimet még reggel bányásztam ki a szekrény legmélyéről, mivel a felújítás miatt össze volt minden tolva, közel 50 kilót húztam el előle), a bőrönddel kínlódtam egy sort (továbbra is tartom magam ahhoz, hogy inkább a hátamon cipelek mindent, mert nem süketülök meg tőle), de szépen odaértem a buszhoz. A Népligeten mentem egy kört, mosdó, irány a 3-as metró, amennyire Pesten közlekedtem eddig, reménykedtem benne, hogy jó irányba szállok fel.
A metró tömve volt. Nem kicsit, nagyon. Bepréselődtem egy halom felnőtt Down-kóros mellé, akik egyébként nagyon aranyosak voltak. Mellettem állt egy - talán indiai - srác, aki viszont embertelenül rosszul volt, folyt róla a víz, egyértelműen a pánikroham szélén állt. Érdekes volt, hogy senki le se tojta, inkább próbáltak elhúzódni tőle. Persze, látszott rajta, hogy nem európai, sötétebb bőrű, akár terrorista is lehetett volna, de a terroristák szerintem nem hordanak malát a nyakukban (főleg, hogy ilyen gyönyörűt még sose láttam, nekem van Indiából, de az meg se közelíti). Megkérdeztem tőle, hogy "Jól vagy?", mire nem válaszolt gyorsan, hozzátettem angolul is, hogy "Are you okay?". Erre elmosolyodott és bólogatott, hogy igen, nincs gáz (nem, nem volt jól, de úgyse tudtam volna mit kezdeni vele). Aztán leszálltak jó páran, szinte kiürült a kocsi, akkor leült és kicsit jobban lett, a végén pedig amikor ő is leszállt, mosolyogva elköszönt. Ennyit az emberekről... Megfordult a fejemben, hogy vajon mit csináltak volna vele, ha esetleg összeesik.
A Városkapunál szálltam le, vettem jegyet a buszra, a hölgy kedvesen útba is igazított, hogy melyik irányba menjek. Amit először szerettem volna elérni, esélyem se volt, előttem ment el pár perccel, 45 perc múlva jött a következő.
Aztán a padon ülve egy idősebb úr bőröndjére is vigyáztam, aki elszaladt harapnivalót venni, kiderült, hogy Dömösre megy önkénteskedni, ahol van egy alkoholistákat, drogosokat segítő intézet. Beszélgettünk egy darabig, aztán Visegrádon fogalmam nem volt, hol kell leszállni. Leszálltam a Hajóállomásnál, mint kiderült, a Révnél kellett volna, így a dögmelegben pulóverben, dzsekiben aszalódva, éhesen több kilométert gyalogoltam, ami valahogy az autentikus köveken nem esett jól. A bőröndnek se. A kölcsönbőrönd az első kereszteződésnél megadta magát és leszakadt a füle... Ilyen a formám.
Eredetileg úgy volt, hogy felhívom a szállást, ha megérkezek, de ezek után inkább összeszorított fogakkal belőttem magam a megfelelő irányba és gyalogoltam. Igazából nem volt több gondom, leszámítva, hogy felfelé kellett mennem.
A szálláshoz pont akkor estem be, amikor a szállásadó a kaput nyitotta. És körülbelül 5 percen belül tudtam, hogy jól választottam, amikor Julika néni közölte, hogy miért nem hívtam, ki akart jönni elém kocsival, de pakoljak is le, kapok egy halom tájékoztatót, aztán ha kész vagyok, körbevisz autóval Visegrádon. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy bepakoltam a szobába, a hűtőben ott várt 2 flakonnyi forrásvíz, utána elvitt autóval a forráshoz is (egész héten forrásvizet ittam a néhány kilométerre levő Kaán-forrásból), körbe a városon, megálltunk a kisbolt előtt, ahol bevásároltam, utána még meghívott fagyira és kávéra. Nem panaszkodhattam.
Ezután indultam el gyalog a Panoráma úton a Fellegvár felé (egy szál pólóban a pulóver+dzseki után). Közben megnéztem egy gyönyörű panorámás részt, amit a szerpentin mellett alakítottak ki, padokkal, parkolási lehetőséggel, még a Fellegvár előtt. A Fellegvárat most kihagytam, a fent lévő Zsitvay-kilátó jobban érdekelt (volna), ha megtaláltam volna, de kiderült, hogy tovább kellett volna még menni. Sebaj, legközelebb... Azért így is találtam még jó kilátást.
Fent a hegytetőn kóvályogtam kicsit, összefutottam egy nagyon aranyos párral, akik másfél hónap múlva várták a babát és kiderült, hogy én csináltam először róluk közös képet (babával együtt). Persze ők is csináltak rólam. Egy nap alatt több jó fej emberrel találkoztam, mint máskor otthon hónapok alatt...
Aztán lefelé a hegyről meg akartam keresni egy elhagyatott egykori hotelt, amit nem találtam meg (több elhagyatott épület mellett elmentem), viszont vagy egy héttel ezután, amikor a képeket néztem vissza, jöttem rá, hogy pont mellette gyalogoltam el, sőt le is fényképeztem a Sibrik-domb mellett, a Főesperesi templomrom közelében, nem is egyszer... A Salamon-torony felé van egy leágazás, no ez pont ott van. Ott viszont nem rövidítettem, mert megjelent a semmiből egy medve nagyságú kutya (elnézve kóbor), így vissza-visszanézve inkább sovány malac vágtában igyekeztem tovább a szerpentinen. Minél előbb vissza akartam érni, borús is volt, kezdett sötétedni is, ember pedig a közelben nem volt, de még autó sem. Gyakorlatilag jó helyszín lett volna Hasfelmetsző Jacknek.
Ennek ellenére nem volt semmilyen rossz érzésem, sőt, örültem, hogy egyedül vagyok és oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok és úgy és annyit fényképezek, amennyit akarok (nem tudom, mennyire egyéni dolog, de a Dunakanyarban még sose volt rossz érzésem, sőt sose éreztem magam máshol ilyen biztonságban... a néhány fura dologtól eltekintve).
A 11-es útra jutottam ki, izgalmas volt rátapadni a szalagkorlátra. Viszont így meg tudtam nézni a Városkaput és Vízibástyát. Aztán erre a napra elég is volt ennyi izgalom. Még pont időben értem vissza, már szakadó esőben vacsoráztam a szállás kertjében, nem volt kedvem bent a házban.
Egyik kollégámtól kaptam kölcsön egy bőröndöt, hiába néztem a nagy hátizsákomat, esélyem nem volt beleférni, viszont így a közepes bőrönd és a kis túrahátizsák pont elég lett. Azért azt hozzátenném, hogy utálok kölcsönkérni bármit is, nehogy nálam szakadjon el, törjön össze, stb. stb., reménykedtem benne, hogy nem lesz semmi baja. Áááá, dehogy... na erről majd később.
Reggel korán elindultam Kecskemétről (a dzsekimet még reggel bányásztam ki a szekrény legmélyéről, mivel a felújítás miatt össze volt minden tolva, közel 50 kilót húztam el előle), a bőrönddel kínlódtam egy sort (továbbra is tartom magam ahhoz, hogy inkább a hátamon cipelek mindent, mert nem süketülök meg tőle), de szépen odaértem a buszhoz. A Népligeten mentem egy kört, mosdó, irány a 3-as metró, amennyire Pesten közlekedtem eddig, reménykedtem benne, hogy jó irányba szállok fel.
A metró tömve volt. Nem kicsit, nagyon. Bepréselődtem egy halom felnőtt Down-kóros mellé, akik egyébként nagyon aranyosak voltak. Mellettem állt egy - talán indiai - srác, aki viszont embertelenül rosszul volt, folyt róla a víz, egyértelműen a pánikroham szélén állt. Érdekes volt, hogy senki le se tojta, inkább próbáltak elhúzódni tőle. Persze, látszott rajta, hogy nem európai, sötétebb bőrű, akár terrorista is lehetett volna, de a terroristák szerintem nem hordanak malát a nyakukban (főleg, hogy ilyen gyönyörűt még sose láttam, nekem van Indiából, de az meg se közelíti). Megkérdeztem tőle, hogy "Jól vagy?", mire nem válaszolt gyorsan, hozzátettem angolul is, hogy "Are you okay?". Erre elmosolyodott és bólogatott, hogy igen, nincs gáz (nem, nem volt jól, de úgyse tudtam volna mit kezdeni vele). Aztán leszálltak jó páran, szinte kiürült a kocsi, akkor leült és kicsit jobban lett, a végén pedig amikor ő is leszállt, mosolyogva elköszönt. Ennyit az emberekről... Megfordult a fejemben, hogy vajon mit csináltak volna vele, ha esetleg összeesik.
A Városkapunál szálltam le, vettem jegyet a buszra, a hölgy kedvesen útba is igazított, hogy melyik irányba menjek. Amit először szerettem volna elérni, esélyem se volt, előttem ment el pár perccel, 45 perc múlva jött a következő.
Aztán a padon ülve egy idősebb úr bőröndjére is vigyáztam, aki elszaladt harapnivalót venni, kiderült, hogy Dömösre megy önkénteskedni, ahol van egy alkoholistákat, drogosokat segítő intézet. Beszélgettünk egy darabig, aztán Visegrádon fogalmam nem volt, hol kell leszállni. Leszálltam a Hajóállomásnál, mint kiderült, a Révnél kellett volna, így a dögmelegben pulóverben, dzsekiben aszalódva, éhesen több kilométert gyalogoltam, ami valahogy az autentikus köveken nem esett jól. A bőröndnek se. A kölcsönbőrönd az első kereszteződésnél megadta magát és leszakadt a füle... Ilyen a formám.
Eredetileg úgy volt, hogy felhívom a szállást, ha megérkezek, de ezek után inkább összeszorított fogakkal belőttem magam a megfelelő irányba és gyalogoltam. Igazából nem volt több gondom, leszámítva, hogy felfelé kellett mennem.
A szálláshoz pont akkor estem be, amikor a szállásadó a kaput nyitotta. És körülbelül 5 percen belül tudtam, hogy jól választottam, amikor Julika néni közölte, hogy miért nem hívtam, ki akart jönni elém kocsival, de pakoljak is le, kapok egy halom tájékoztatót, aztán ha kész vagyok, körbevisz autóval Visegrádon. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy bepakoltam a szobába, a hűtőben ott várt 2 flakonnyi forrásvíz, utána elvitt autóval a forráshoz is (egész héten forrásvizet ittam a néhány kilométerre levő Kaán-forrásból), körbe a városon, megálltunk a kisbolt előtt, ahol bevásároltam, utána még meghívott fagyira és kávéra. Nem panaszkodhattam.
Ezután indultam el gyalog a Panoráma úton a Fellegvár felé (egy szál pólóban a pulóver+dzseki után). Közben megnéztem egy gyönyörű panorámás részt, amit a szerpentin mellett alakítottak ki, padokkal, parkolási lehetőséggel, még a Fellegvár előtt. A Fellegvárat most kihagytam, a fent lévő Zsitvay-kilátó jobban érdekelt (volna), ha megtaláltam volna, de kiderült, hogy tovább kellett volna még menni. Sebaj, legközelebb... Azért így is találtam még jó kilátást.
Fent a hegytetőn kóvályogtam kicsit, összefutottam egy nagyon aranyos párral, akik másfél hónap múlva várták a babát és kiderült, hogy én csináltam először róluk közös képet (babával együtt). Persze ők is csináltak rólam. Egy nap alatt több jó fej emberrel találkoztam, mint máskor otthon hónapok alatt...
Aztán lefelé a hegyről meg akartam keresni egy elhagyatott egykori hotelt, amit nem találtam meg (több elhagyatott épület mellett elmentem), viszont vagy egy héttel ezután, amikor a képeket néztem vissza, jöttem rá, hogy pont mellette gyalogoltam el, sőt le is fényképeztem a Sibrik-domb mellett, a Főesperesi templomrom közelében, nem is egyszer... A Salamon-torony felé van egy leágazás, no ez pont ott van. Ott viszont nem rövidítettem, mert megjelent a semmiből egy medve nagyságú kutya (elnézve kóbor), így vissza-visszanézve inkább sovány malac vágtában igyekeztem tovább a szerpentinen. Minél előbb vissza akartam érni, borús is volt, kezdett sötétedni is, ember pedig a közelben nem volt, de még autó sem. Gyakorlatilag jó helyszín lett volna Hasfelmetsző Jacknek.
Ennek ellenére nem volt semmilyen rossz érzésem, sőt, örültem, hogy egyedül vagyok és oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok és úgy és annyit fényképezek, amennyit akarok (nem tudom, mennyire egyéni dolog, de a Dunakanyarban még sose volt rossz érzésem, sőt sose éreztem magam máshol ilyen biztonságban... a néhány fura dologtól eltekintve).
A 11-es útra jutottam ki, izgalmas volt rátapadni a szalagkorlátra. Viszont így meg tudtam nézni a Városkaput és Vízibástyát. Aztán erre a napra elég is volt ennyi izgalom. Még pont időben értem vissza, már szakadó esőben vacsoráztam a szállás kertjében, nem volt kedvem bent a házban.
A szállásom, Pereszlényi Vendégház.
Itt voltam februárban. Amikor foglaltam a szállást, nem is esett le, hogy mellette van, csak amikor megnéztem a címet.
Lehet válogatni...
Valószínűleg szarvasé volt, fentről eshetett le. Mikor legközelebb erre jártam, már nyoma sem volt.
A Panoráma út elején. Rengeteg ilyen kis út van össze-vissza a hegyen, némelyik olyan meredek, hogy ötletem sincs, hogy tudnak ezen közlekedni.
És tényleg szoktak szarvasok, őzek lenni...
Nem volt nagy forgalom, a kilátás is gyönyörű, annyira nem is meredek, de hétvégén már eléggé életveszélyes.
Panoráma kilátópont.
És tényleg.
Visegrád egy része madártávlatból.
A kép nyomokban Fellegvárat tartalmaz.
Fellegvár parkoló és bejárat.
Ezt a kis (elhagyatottnak tűnő) ösvényt az út túloldalán találtam. Egy idő után rájöttem, hogy Silvanus Hotelhez vezet, bár gyanúsan keveset használják.
Canopy Visegrád. Hirtelen élő embernek néztem...
Étterem. Nem rossz kilátással.
A Canopy pálya, szívesen kipróbálnám egyszer (talán legközelebb).
A Fellegvár, szerény személyem és Nagymaros a túlparton.
Ezt a képet készítette a babaváró pár. (Róluk sajnos nincs képem.)
Ezt a képet készítette a babaváró pár. (Róluk sajnos nincs képem.)
Ez az út levisz a Salamon-torony felé. Csak éppen nem tudtam, melyik irányba kell elindulni rajta...
Téli-nyári Bobpálya. Már senki nem volt ott...
Mogyoróhegy Étterem. Nagyon szívesen beültem volna, de már elég későn volt.
Jó lehet a teraszról is a kilátás.
Nagy-Villám Sípálya.
Ezen a részen jó sok elhagyatott épület volt, a növényzet alapján nem is mostanában vált azzá...
Főesperesi templom romjai. Fogalmam sem volt, mi ez az épület, a kereszt gyanús volt előtte, de romnak nem néztem volna a tető miatt. Viszont nem volt nyitva és elég elhagyatottnak tűnt.
A "Belépni tilos!" eléggé éles kontrasztban áll a kereszttel...
Ez valószínűleg annak az elhagyatott hotelnek a része, amit kerestem. Nem volt egyértelmű, hogy melyik épület hova tartozik.
Sibrik-domb, Ispáni vár romjai.
Az elhagyatott hotel megint (legalábbis valószínűleg).
Talán a Fellegvár és Salamon-torony összeköttetésének maradványa.
Útelágazás a Salamon-torony felé, az egykori hotellal (gondolom én) és a medve nagyságú kutyával, ami a semmiből került elő.
Szerencsére nem követett.
Erősen borult és sötétedett.
Még egy elhagyatott épület.
Városkapu (végre). Jó darabon mentem a szalagkorlátra tapadva...
Vízibástya. A Dunát figyelték innen, illetve az Alsóvárba juttattak innen vizet, a Fellegvár és Salamon-torony része volt.
Salamon-torony.
IV. Béla szobra.
A Hajóállomás. Itt szálltam le a buszról a Rév helyett, pedig az jócskán odébb van még.
Reneszánsz Étterem. A kiszolgálás korhű ruhákban történik, inkább csoportoknak érdemes beülni.
Mátyás király mellszobra.
Az egyik házfalon...
... és a másikon.
Királyi Palota, Mátyás Király Múzeum.
Történelmi Játszópark.
Mária-kápolna.
Nagymaros. Legközelebbi célpont...
Rendezvénytér.
Életfa szobor.
A Rév.
Rév utca, innen egyenesen kellett menni a szálláshoz.
Plintenburg Étterem. Ide már februárban is be akartam menni.
Keresztelő Szent János templom. Jó szolgálatot tett iránytűként...
Ötletes tábla.
Mária-kápolna, háttérben a Fellegvár.
1 Hozzászólás
Érdekes, hogy az erdőkben nekem is szoktak köszönni ismeretlenek. Idősebb, középkorú, fiatal, egyedül vagy párban, fényképezővel vagy kutyával. A Drégely váránál egy úr a Szondi két apródja című verset is osztogatta nyomtatva.
VálaszTörlés