Prédikálószék - tíz körömmel a sárban

Az előző napi visegrádi minitúrából némileg kipihenve és a jó nagy esőtől megszáradva indultunk át korán reggel Dömösre. Az időjárás gyönyörűnek ígérkezett, ezer ágra sütött a nap, ettől függetlenül volt némi rossz érzésem az eső mellékhatásaival kapcsolatban.






Dömöst valamiért nagyon imádom és nem tudom megunni, most is jó érzés volt végigmenni a szokásos útvonalon.


Reggeli fények.


Remetebarlang a Börzsönyben a Duna túloldalán.


Malom Vendégház az útjelzőkkel. A Prédikálószék a piros háromszög.


Sose találkoztunk még itt erdészeti járművel.


Itt még kifejezetten optimizmusra adott okoz, hogy az esőnek nem sok nyomát láttuk, a föld szépen beszívta a vizet.


Szentfa kápolna, ahol a hagyomány szerint egy bükkfánál 1885-ben két dömösi kislánynak és több falubelinek megjelent Szűz Mária a kis Jézussal.








Hát amikor 2016-ban végigrohantam rajta, ez még nem volt kiírva...


Gyönyörű őszi erdő gyönyörű fényekkel... sárnak itt még nyoma sem volt, csak egy-két kis foltot láttunk. Reménykedtem benne, hogy talán a fentebbi részeken sem lesz gond, ha itt lent, ahová általában gyűlik a víz, viszonylag száraz a föld.


Mint egy katedrális.

 

  

Itt az elején még kellemesen sétáltunk.


Őznyom.



Kezdődött a nehéz szakasz... amikor 2016-ban jártam itt, akkor csinálták és újították fel ezeket a lépcsős részeket. (Mondjuk pont a meredek és csúszós részeken nincs egy darab sem, de úgy a kihívás...)



Hirtelen megtettünk némi szintkülönbséget... Sár még sehol.


Csaba-kő. Még valaki rá is írta, csak hogy egyértelmű legyen.



Megérkeztünk az első igazán meredek és szívatós szakaszhoz, de legalább a fák törzsében itt-ott tudtunk kapaszkodni, a gyökerek adtak némi támaszkodót... és persze itt kezdett gyanús lenni, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen a kalandot... Az általában száraz, homoktól csúszó talaj most a lehullott levelekkel együtt csúszott a felázás miatt. De azért sikerült még egy meztelen csigát is megmarkolnom az egyik fa törzsén... nem tudom, melyikőnk ijedt meg jobban.




Kapaszkodtunk, amiben tudtunk...


A fák közül kibukkant a Duna.


Talán olyan 45 fokos szöget bezáró hegyoldal?



Kis pihenő... közeledtünk a Vadálló-kövekhez.



Sajnáltuk, hogy nincs az az igazán szép színes arany színű lombkorona, de így is szép volt.


Megérkeztünk a Vadálló-kövekhez. A kövek sorban: Nagytuskó-kő, Szélestorony-kő, Bunkó-kő, Függőkő, Felkiáltójel-kő, Árpád trónja-kő.

 




















Létezhet, hogy ez a Mohi atomerőmű Szlovákiában, amivel folyamatosan gondok vannak?


A híres arc formájú szikla.





 
 






 


A sziklásabb rész elhagyásával kezdődtek csak igazán a gondjaink... itt már csicsogós, iszonyatosan csúszós sár volt mindenhol, teljesen felázott a föld.


Igyekeztünk nem lecsúszdázni a hegyoldalon, lévén, hogy a keskeny ösvény is lejtett... A képeken nem látszik, de nagyon megszenvedtünk a talajjal.


Kidőlt fákban kapaszkodtunk, meg amiben épp tudtunk... Kezdtük túlélőtúrán érezni magunkat.


Az ösvény sok helyen eltűnt, vagy a mindent beborító avartól, vagy mert szimplán elmosta az eső. Egyes részeken már a jelzést sem láttuk, próbáltunk arrafelé kúszni, amerre járhatóbbnak tűnt a talaj, nem volt annyira meredek vagy szimplán volt valamilyen tereptárgy, ami kapaszkodóként szolgált (és ha mázlink volt, nem tört vagy gurult le).


Négykézláb, meg ahogy sikerült... egyes részeken szó szerint majdnem a földre feküdve 10 körömmel kapaszkodtunk a sárba, hogy fel tudjuk előre húzni magunkat, kezünk-lábunk csúszott a szélrózsa minden irányába. Semmilyen biztos pont nem volt, ennyi erővel meredek jégfalon is mászhattunk volna. Egyszer Anikó rakta ki a lábam alá a kezét, amikor talált egy fix pontot, mert elég intenzíven elkezdtem lefelé csúszni. Nem mondom, hogy akkor nem volt egy kis halálfélelmem... A szikla- és hegymászás eddig kimaradt az életünkből, itt meg muszáj volt valahogy feljutni, főleg, hogy nem voltunk messze a csúcstól. Visszafelé a fene akart menni, még rosszabb lett volna. Itt jó darabon nem is fotóztam, mert nem tudtam volna hogy megállni.
Az a vicces, hogy nem emlékeztem rá, hogy 2016-ban ennyit kínlódtam volna, pedig akkor még reggel szakadt az eső, amikor elindultam. Akkor inkább jót is tett a száraz, homokos talajnak. De arra sem emlékeztem, hogy ilyen hosszú lett volna az út felfelé... (és akkor egy jóval nagyobb, 30 kilométeres kört mentem végül némi eltévedéssel együtt). Hát mindegy, most így jártunk... Ettől még az egyik legszebb és leglátványosabb kilátással bíró túraútvonal...



A helyzet akkor lett kicsit jobb, amikor elértünk néhány kidőlt fához, elég stabilak voltak és adtak némi biztonságérzetet. Itt legalább nem centinként haladtunk, hanem két centinként...




Milyen kis ártatlannak tűnik a hegy...


Végre felértünk... innen már csak pár lépés volt a Prédikálószék. Utána jöttem rá, hogy egy szakaszon fent a sziklákon is vezetett volna út, csak épp lentről nem lehetett látni a jelzést. Mondjuk sok mászást úgy se spóroltunk volna...







Végre... Megcsináltuk.


Anikó mosolya nem túl őszinte. Ráadásul fent úgy fújt a szél, hogy dzsekiben vacogtunk. Próbáltuk valamennyire lemosni a sárt a kezünkről és enni pár falatot. A víztől aztán a kezünk is le akart fagyni... Itt már elég nyűgösek voltunk. Azért felmentünk a kilátóra (2016-ban építették, pont amikor először jártam itt), gyönyörű innen fentről a panoráma.


Kilátás az egész Dunakanyarra.







Távolban a visegrádi Fellegvár.


 


A szendvics után elindultunk lefelé a piros kereszten, egy kényelmes, sétálós (cserébe hosszú) úton, vissza Dömös felé. Másik útvonalat néztem ki eredetileg, egy régi patakmedres részen, de itt nem jelölték, a papírtérkép meg tavaly is megszívatott. És a még több sár, mászás és nyűglődés sem hiányzott volna.





A Hubertus-kunyhót nem sikerült megtalálni, pedig miután a 2016-os túra után olvastam róla, tervben volt... Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy nem sok energiánk maradt a keresgélésre. (A térképemhez képest eléggé változtak az útvonalak, a telefonomra meg nem tudtam normális alkalmazást letölteni, mert nem fért rá.)



Ez milyen jelzés lehetett eredetileg? Kéknek tűnik...




Erről az útról sem rossz a kilátás.


Fellegvár, tőle jobbra a Silvanus Hotel.



Kellemes kis sétaút, sár nélkül (na jó, nyomokban azért ez is tartalmazott itt-ott).


 


Csillagmoha.


 

Nagyon bizalomgerjesztő kerítés az erdő közepén.




Nagyon hangulatos tisztásra értünk, ahol pihentünk is egy kicsit.








 

Itt a jelzett turistaút levitt volna minket a dömösi parkolóba, pár lépést mentünk lefelé, aztán úgy döntöttünk, hogy nem akarunk fenéken csúszva leérni, elég volt nekünk mára a csúszkálásból. Inkább visszamentünk és követtünk az utat. Nem bántuk meg.




Egy lovarda mellé értünk le, vicces módon nem Dömösre, hanem Visegrád szélére.


Az út mellett sétáltunk még egy kicsit, amíg találtunk egy buszmegállót.


Szépen visszabuszoztunk Visegrádra, aztán még gyalogolhattunk pár kilométert a szállásig... mondjuk inkább csak vonszoltuk magunkat.
Egy csöppet hullák lettünk a nap végére, de az biztos, hogy ezt a tíz körömmel sárban kapaszkodós, csúszkálós, szívatós, káromkodós túrát még jó sokáig fogjuk emlegetni...
(És ha legközelebb megyünk, tuti nem égszakadás utánra időzítünk...)

Megjegyzések