Az előző napi visegrádi minitúrából némileg kipihenve és a jó nagy esőtől megszáradva indultunk át korán reggel Dömösre. Az időjárás gyönyörűnek ígérkezett, ezer ágra sütött a nap, ettől függetlenül volt némi rossz érzésem az eső mellékhatásaival kapcsolatban. Nem véletlenül... majdnem vertikális sárban mászós, tíz körömmel kapaszkodós, csúszós-pánikolós fejezet a Woman vs. Wild sorozatában (a 2016-os hosszúra nyúló, eltévedős körtúra után)...

 

Kezdődött a nehéz szakasz... amikor 2016-ban jártam itt, akkor csinálták és újították fel ezeket a lépcsős részeket. (Mondjuk pont a meredek és csúszós részeken nincs egy darab sem, de úgy a kihívás...)

Megérkeztünk az első igazán meredek és szívatós szakaszhoz, de legalább a fák törzsében itt-ott tudtunk kapaszkodni, a gyökerek adtak némi támaszkodót... és persze itt kezdett gyanús lenni, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen a kalandot... Az általában száraz, homoktól csúszó talaj most a lehullott levelekkel együtt csúszott a felázás miatt. De azért sikerült még egy meztelen csigát is megmarkolnom az egyik fa törzsén... nem tudom, melyikőnk ijedt meg jobban.

 



























 
 






 


A sziklásabb rész elhagyásával kezdődtek csak igazán a gondjaink... itt már csicsogós, iszonyatosan csúszós sár volt mindenhol, teljesen felázott a föld.

Négykézláb, meg ahogy sikerült... egyes részeken szó szerint majdnem a földre feküdve 10 körömmel kapaszkodtunk a sárba, hogy fel tudjuk előre húzni magunkat, kezünk-lábunk csúszott a szélrózsa minden irányába. Semmilyen biztos pont nem volt, ennyi erővel meredek jégfalon is mászhattunk volna. Egyszer Anikó rakta ki a lábam alá a kezét, amikor talált egy fix pontot, mert elég intenzíven elkezdtem lefelé csúszni. Nem mondom, hogy akkor nem volt egy kis halálfélelmem... A szikla- és hegymászás eddig kimaradt az életünkből, itt meg muszáj volt valahogy feljutni, főleg, hogy nem voltunk messze a csúcstól. Visszafelé a fene akart menni, még rosszabb lett volna. Itt jó darabon nem is fotóztam, mert nem tudtam volna hogy megállni.
Az a vicces, hogy nem emlékeztem rá, hogy 2016-ban ennyit kínlódtam volna, pedig akkor még reggel szakadt az eső, amikor elindultam. Akkor inkább jót is tett a száraz, homokos talajnak. De arra sem emlékeztem, hogy ilyen hosszú lett volna az út felfelé... (és akkor egy jóval nagyobb, 30 kilométeres kört mentem végül némi eltévedéssel együtt). Hát mindegy, most így jártunk... Ettől még az egyik legszebb és leglátványosabb kilátással bíró túraútvonal...

A helyzet akkor lett kicsit jobb, amikor elértünk néhány kidőlt fához, elég stabilak voltak és adtak némi biztonságérzetet. Itt legalább nem centinként haladtunk, hanem két centinként...

Anikó mosolya nem túl őszinte. Ráadásul fent úgy fújt a szél, hogy dzsekiben vacogtunk. Próbáltuk valamennyire lemosni a sárt a kezünkről és enni pár falatot. A víztől aztán a kezünk is le akart fagyni... Itt már elég nyűgösek voltunk. Azért felmentünk a kilátóra (2016-ban építették, pont amikor először jártam itt), gyönyörű innen fentről a panoráma.

 

A szendvics után elindultunk lefelé a piros kereszten, egy kényelmes, sétálós (cserébe hosszú) úton, vissza Dömös felé. Másik útvonalat néztem ki eredetileg, egy régi patakmedres részen, de itt nem jelölték, a papírtérkép meg tavaly is megszívatott. És a még több sár, mászás és nyűglődés sem hiányzott volna.

A Hubertus-kunyhót nem sikerült megtalálni, pedig miután a 2016-os túra után olvastam róla, tervben volt... Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy nem sok energiánk maradt a keresgélésre. (A térképemhez képest eléggé változtak az útvonalak, a telefonomra meg nem tudtam normális alkalmazást letölteni, mert nem fért rá.)

 












 

Itt a jelzett turistaút levitt volna minket a dömösi parkolóba, pár lépést mentünk lefelé, aztán úgy döntöttünk, hogy nem akarunk fenéken csúszva leérni, elég volt nekünk mára a csúszkálásból. Inkább visszamentünk és követtünk az utat. Nem bántuk meg.