Románia #1 - Néra völgye


A Néra völgye a 9 napos romániai nomád (sátrazós) túránk első megállója volt, mondhatni egy csendes kis hétvégi bevezető a nagy retyezáti túra előtt. Azért akadt itt is minden, láncon lógás a víz felett, rómaiak által vájt alagutak, vízesések és hihetetlen kék tengerszem. A vízzel való nem épp felhőtlen viszonyunk már itt is elkezdődött, de kezdjük az elején.




térkép: Jakóts Ádám honlapja



kicsit részletesebb térkép: Bánsági Kárpát Egyesület

Google+

9 napra felszerelést összepakolni elég ennivalóval és ruhával nem épp egyszerű feladat. Főleg úgy, hogy életemben most először nomádoltam ennyi időn keresztül, magashegységben meg nem is jártam ezelőtt. Igyekeztem egy kisebb és a nagy 65 literes zsákba már úgy pakolni, hogy a ruhákat és a kaját is külön raktam 3 napra, illetve a maradék 6-ra. Ruhából azért sok nem kellett, csak fehérneműből és zokniból minden napra, a fürdés témaköre megmaradt a "talán" szintjén (értsd: talán egyszer, talán patakban, ha nem visz el és nem fagysz meg benne). Na és mindezt szombat kora reggel gyalog elvinni a vasútállomásra külön élmény volt (nem a szomszéd utcában van). A szembe jövő és az állomáson várakozó emberek arckifejezése megért volna egy fotót.
Szegeden Miklós (Kávézombi) már várt, Anitát (Zarándi túrák, honlap) ezután szedtük fel.
Az út jó hosszú volt, de legalább a tájban gyönyörködhettünk.




Iszonyatosan megéheztünk közben, de még a kisebb városokban se találtunk egyetlen éttermet sem. Végül Szakalár (ami egy apró falu) majdnem utolsó utcájában futottunk bele a Casa Thea hotelbe-étterembe, ami a mediterrán hangulatával szürreális élmény volt a semmi közepén. Jó értelemben persze. Az egyik srác tudott magyarul, ez lényegesen megkönnyítette a kommunikációt.






Miután jól teleettük magunkat, indultunk tovább a Néra és Beusnica összefolyásáig. Rajtunk kívül alig volt valaki. Leparkoltunk, pakoltunk egyet, aztán el is indultunk a Nérát követve. Célnak az Ördög-tavat lőttük be.


Rögtön az elején találtunk egy kis ösvényt egy kereszttel ("na ez is jól kezdődik", gondoltam magamban...)


Viszont egy kis mászás után nem semmi látvány tárult a szemünk elé.



Utunk jó darabon még dózerúton folytatódott és nem is volt túl izgalmas. A Nérát hol láttuk, hol csak hallottuk.


Egykori épületek romjai mellett is elhaladtunk. Ki tudja már, mi lehetett itt...





Több helyen a fák közül kibukkantak a fehéres sziklák fenséges látványt nyújtva, de patakokból kialakult kis vízeséseket is láttunk.




A dózerút az egykori Damian erdészháznál ért véget, állítólag a 2000-es évek körül itt még nagy élet volt. Most csak a régi, pezsgő természetjárás mementójaként állnak itt a házak, lassan átadva magukat az enyészetnek. Persze körbejártuk az épületeket, azon is gondolkoztunk, hogy ha továbbmegyünk, de nem találunk sátrazásra alkalmas helyet, akkor visszajövünk ide éjszakára.









Fénykorában itt elfért néhány ember.










Ez valamikor egy kapu volt.



Még egy monoton séta után elértünk egy nagyobb területre, ahol fel tudtuk állítani a sátrat, de végül kint aludtunk a szabad ég alatt hálózsákban, persze egy jó vacsora után. Néhány lépésnyire folyt mellettünk a Néra. Amennyire meg tudtuk állapítani, a másik oldalon is van (legalábbis volt) egy út a sziklába vájva, bár ahogy néztük, néhány helyen már eléggé hiányos.


Másnap reggel folytattuk utunkat. A nap egyelőre nem akart kisütni, pedig nagyon reménykedtünk benne.





Kis idő után az út kezdett izgalmas lenni. Többször vékony sziklaperemen egyensúlyoztunk, ami a széles hátizsákokkal elég vicces volt. De hiába a gyönyörű környezet, a hordalékos részeken rengeteg szemét gyűlt össze, nem volt szép látvány.



A túra előtt már nézegettem képeket, hogy hova is megyünk, már akkor feltűnt egy nagyon keskeny sziklaperem, amin láncba kapaszkodva lehet átjutni. Erre a részre különösen kíváncsi voltam... hát egy tábla is jelzi.



Ránézésre nem vészes, de egy részén a falhoz tapadva lehet átlépni a sziklákon, ami elsőre ijesztő volt.


Aztán elérkeztünk ahhoz a részhez, ami rendesen megszívatott minket. Az út a túlparton folytatódott volna, amivel nem is lett volna gond, ha nem derékig érő a Néra durva sodrással. Miklós egy darabig bement, hogy letesztelje, mennyire járható, de még a felénél se járt, amikor mondta, hogy ez felejtős, simán elvisz minket a víz. Valószínűleg később, nyáron kényelmesen át lehet rajta kelni, amikor alacsonyabb a vízállás. Nekünk nem volt szerencsénk.




Megpróbáltunk ezen a partszakaszon továbbmenni, de végül feladtuk. A még járhatóbb rész ideáig tartott. Így kénytelen-kelletlen elindultunk visszafelé.



Visszafelé bezzeg a nap is kisütött.


A láncos rész se okozott már gondot visszafelé. Talán ezen a képen még látszik is a keskenyebb szakasz Miklós mögött.


Ha már ennyi időnk lett hirtelen, kényelmesen sétáltunk visszafelé, többször megálltunk nézelődni és fotózni.




A sötétebb rész valamilyen cseppkőféle.



Több képen is láttuk, hogy vannak függőhidak is. Először el nem tudtuk képzelni, hogy ez mi a fene lehet, aztán leesett, hogy valószínűleg ez egy híd maradványa, régen teljesen másfelé mehetett az út. Azt meg végképp sajnáltuk, hogy már ez se létezik, pedig így szépen átjuthattunk volna a túlpartra.




A másik oldalon a sziklába vájt út maradványa közelebbről. Nem kizárt, hogy ez is egy régi római útmaradvány, amiből van egy pár a környéken. Senki nem tudja, mire használták (ezen kívül voltak normális, széles kőútjaik is, amiken még kocsikkal is tudtak közlekedni).


Visszatértünk a Damian erdészházig. Ezután már csak automatikusan lépdeltünk.



A jobb alsó sarokban lévő kékes folt egy autó. Néhány fiatal kijött ide sütögetni. Amikor elindultunk szombaton, akkor jött velünk szembe egy idősebb pár két kutyával, ezen kívül senki mással nem találkoztunk. (Persze az is lehet, hogy az idevalósiak tudják, hogy nem lehet átkelni a Nérán, más útvonal meg nincs.)


Több patakból kialakult kis vízesés is van, ezeknél pótoltuk megcsappant vízkészletünket. Iható és finom.


Nem csak a táblával emlékeztek meg a fiatalról, akinek a keresztjét láttuk indulásnál.


Finoman szólva is unottan és fáradtan érkeztünk vissza a parkolóhoz, durva hőség és pára lett. De a rómaik által sziklába vájt alagutakat mindenféleképpen meg akartuk nézni. Kifizettük az 5 lejt is a parkolásért (ez elmaradt szombaton).


Itt végképp nem jöttünk rá, mit akarhattak a rómaiak, mert nem kis energiába került a sziklába vésni ezeket a járatokat. A patak hajózásra alkalmatlan, talán valamilyen futárútvonal lehetett. Csempészútnak se lett volna túl alkalmas. Viperaveszély tábla is van kint, de szerencsére gyíkon kívül mással nem találkoztunk (csak még pár turistával, itt többen voltak).




Nem mentünk túl sokáig, a tűző napon amúgy is kezdett felforrni az agyunk, de a Bég szeme tengerszemet még meg szerettük volna nézni. A jegyszedő mondta (kézzel-lábbal-románul), hogy arrafelé van egy kemping is, odáig fel lehet menni kocsival is, onnan meg egy kis séta. Hát, nem kellett kétszer mondani, a hőség rendesen leszívott bennünket, nem volt kedvünk még kövön sétálni órákig. Az út egyébként autóval nagyon szűk, jöttek szembe is párszor, kellett lavírozni. Aztán Anita felkiáltott, hogy látott egy táblát, ami vízesést jelez, Miklós meg óvatosan leparkolt egy szélesebb részre, aztán meg is láttuk  a csodát (érdekes, ezt nem reklámozzák). Persze le is másztunk hozzá. A kövek és gyökerek olyan jó lépcsőt alkotnak, hogy kényelmesen, kis kapaszkodással le lehet jutni. Nem csak a vízesés meseszép, alul a patak vize csodálatos türkizkék.









A kitérő után megérkeztünk a táborig, onnan gyalog sétáltunk el az állítólag néhány kilométerre levő Bég szeméig. Hát az életünket eluntuk, nem vittünk magunkkal semmit fényképezőgépen kívül, még vizet sem... Anita nem bírta tovább, ő ivott a kristálytiszta patakból.



Közben találkoztunk egy ilyen cuki jószággal.


Aztán hirtelen ez a vízesés ugrott elénk, itt már bőven volt turista. Mondhatni, túl sokan.



Innen már csak néhány lépés volt a Bég szeme. Hát, nem bántuk meg, hogy elgyalogoltunk. Valószerűtlenül mélykék vizű tó, amiről minden visszatükröződik. Mellesleg a forrásánál még ittunk is belőle (egy kutyával egyetemben).




A Beusnica vízesés alsó szakaszát még megnéztük, de tovább már nem mentünk, fáradtak voltunk és még vissza is kellett vonszolni magunkat a kocsihoz és sátrat állítani.



Amennyire nem találkoztunk a Néra mentén turistával, itt annyival többen nyüzsögtek.



Az egykori római út maradványa jobb oldalt.


Bár először nem akartunk a kempingben sátrazni (mert az olyan snassz lett volna a civilizáció miatt), végül csak maradtunk a nyugodt környezetben. Estére az összes turista elment, a közeli szálláson nem volt senki, a kocsmából meg tudtunk még venni sört. Éjszakára csak két kóbor kutya maradt a társunk, akik még reggel is kitartottak. Aztán Miklós másnap reggel konstatálta, hogy kutyaszarba rakta az Anitával közös sátrat.


Egy gyors pakolás és reggeli után rajtoltunk a Vaskapu felé, hogy délután találkozzunk Zsanival és Ricsivel és másnap induljunk a Retyezátba.

Megjegyzések