TÚRA

URBEX

TEMETŐ

TEMPLOM

KASTÉLY / VÁR

ARBORÉTUM / FÜVÉSZKERT

Hótalpazás és turistatalálkozó a Gajna-hegységben

by - január 13, 2019

Életem első hótalpas túrája, Erdély, hó, hegyek, meg egy durrdefekt kezdetnek. Mindez a VIII. Közép-Európai Természetjárók Találkozóján Erdélyben.




Google+


Pénteken jó fej volt a főnököm, elengedett hamarabb melóból, így viszonylat kényelmesen rajtoltam Szegedre vonattal. Az állomás előtt összegyűlt a kis csapat, bepakoltunk a kocsiba, Anita elől, Miklós hősiesen vezetett, én meg Anitáék két ismerősével játszottam szardíniakonzervet hátul (azért egész jól sikerült elhelyezkedni). Jócskán Arad után egy világvégi kis úton sikerült megtalálni egy rohadt nagy kátyút, először azt hittük, megúsztuk a dolgot, de Pankotán durván elkezdett húzni a kocsi, így inkább leálltunk az út szélén. A jobb első kerék tropára ment. Ment az agyalás, hogy ezt hogy oldjuk meg, este van, megfagyunk, így tuti nem jutunk el Halmágyra. Próbálunk szállást keresni, van a közelben egy várrom, esetleg azt megnézzük másnap... Azért elég lelombozó volt. (Közben többünknek végigfutott az agyán, hogy lehet, hogy egy jóval nagyobb bajt úsztunk meg így. A véletlenekben nem igazán hiszünk.)
Viszont akkora mázlink lett, megállt mellettünk egy pár, egy ismerősüknek pont ugyanilyen kereke volt raktáron. Így nagy nehezen csak elindultunk újra. Nagy Árpád, a szervező kijött elénk, megmutatta a szállást, körülbelül negyed 1 körül estünk be az ágyba.

Másnap kora reggel indult a túra. Árpád átvitt minket Kishalmágyra, ott az egész társaságot kávéval és teával várták, ami nagyon ránk fért, nem sokat aludtunk. És itt szembesültem vele, hogy szépen a szálláson hagytam a kajámat... a táskám tetején volt, de még kiraktam, hogy valamit betegyek és mivel siettünk, pont az utolsó mozdulat maradt ki, a visszarakás... Szóval Miklós megszánt, és kaptam müzlit és zabszeletet. Így legalább az éhhalált elkerültem.
Aztán konvojban átautókáztunk Hosszúsorra, ahonnan a túra indult. Két csapatra oszlottunk, a profik belőtték az Arad sziklája csúcsot, a kevésbé hardcore túrázóknak egy lentebbi pont volt megjelölve. Miklós segített felvenni a hótalpakat, iszonyat nagy találmány.
Az egy dolog, hogy simán fenntart a derékig érő hó tetején is, de az egy-két helyen 45 fokos jeges hegyoldalban se csúszkáltunk, simán megtartott. Mi direkt a sok legvégére maradtunk Anitával és Miklóssal, elvetemült fotósokként úgyis mindig lemaradtunk és elcsászkáltunk a sortól (a sereghajtónak szánt hegyimentők valószínűleg a pokolba kívántak minket párszor).
A táj valami meseszép volt. Először kis házak között vezetett utunk, sok már elhagyatott volt. Az idős helyiek még fotózkodni is beálltak néhány túrázóval, bár nem beszéltek magyarul, nagyon kedvesek, mosolygósak voltak.
Mint sok helyen, itt is testközelből lehetett megtapasztalni a falvak elöregedését, elnéptelenedését. A fiatalok már nem ezt az életet választják, nekik itt nincs jövőjük.
Viszonylag hamar gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Mindent beborított a hó, közben hol esett, hol elállt, a szemközti hegyek között köd gomolygott. A hó alól időnként kis patatok bújtak elő.
Láttunk méretes jégcsapokat, mindenféle göcsörtös fákat, fenyveseket, óriási hókristályokat. A gyaloglásban kimelegedtem, így se sapka, se fejpánt nem volt rajtam, a hulló hó szépen ráfagyott a hajamra. Vicces volt. 
Ahogy felfelé haladtunk, egyre nagyobb lett a hó is, időnként haladni is nehezebb volt, a hideg is leszívott minket rendesen. A hótalppal való mozgás is fárasztó volt, nem ehhez voltunk szokva. Túrabottal, síkesztyűben a fotózás (meg úgy egyáltalán bármi) se egyszerű művelet. A vizemet és a sportlöttyömet nem raktam be a táskámba, hogy könnyebben elérjem őket, gyönyörűen elkezdtek megfagyni. Mínuszban annyira nem esett jól a jégkocka.
Ahogy közeledtünk az első célponthoz, már akkora volt a hó, hogy a fákat teljesen belepte és földig hajoltak az ágaikkal, több helyen alagutat képezve. Olyan volt, mintha a Hókirálynő birodalmában sétáltunk volna.
Aztán egy tisztáson, egy házikó tövében többen megálltunk enni. Nekem maradt az ajándék zabszelet, ami kissé megfagyott, de nem is esett volna jól komolyabb ennivaló. Közben beszélgettünk, hallgattuk az öregeket (egyébként elég változatos korú túrázok gyűltek össze). Itt éreztük először, hogy milyen hideg van, ahogy kimelegedve, leizzadva álldogáltunk. Úgy döntöttünk, hogy nem is megyünk tovább, visszafordulunk. Lefelé már annyira nem volt kényelmes gyalogolni, de gyorsan leértünk, aztán szépen elvétettük a házak között az irányt, és másfelé jöttünk le a hegyről. Igazából nem bántuk meg, bár kicsit kerülnünk kellett, de legalább sikerült még egy szép panorámát látni (azért azt nagyon reméltük, hogy a kerítés elfogy egyszer és a patakon van híd).
Végül annál a parkolónál kötöttünk ki, ahonnan indultunk.
A szállásra való visszaút nem volt megszervezve, de szerencsére két társaság kocsijába befértünk, a gond csak az volt, hogy ők Kishalmágyon, a gyülekező pontnál és vacsorahelyszínnél voltak elszállásolva, mi meg a másik faluban mellette. A nagy össznépi vacsoráig volt még kis időnk, szerettünk volna visszajutni a szállásra kicsit felfrissülni, vizes zoknit lecserélni. Viszont nem volt senki, aki át tudott volna transzportálni minket, így úgy döntöttünk, hogy átsétálunk. Már majdnem átjutottunk, amikor egy ukrán rendszámú furgon megállt mellettünk, amiből nem kis hangerővel ömlött ki a kőkemény metál zene, kiugráltak belőle, hogy ők azért jöttek, hogy felszedjenek minket. Aztán vissza is vittek a vacsorára. Innen kissé szürreálissá vált a történet, a pálinkák körbe jártak, a szélvédőn nem lehetett átlátni (nagyjából egy sárga folt volt szembe jövő autó), a fék nem működött jól, szóval tipikusan az a helyzet volt, amikor az ateista is elkezd imádkozni. Ezredmásodpercenként változott a hangulatom a halálfélelem és az "ez mekkora buli, ilyenekért érdemes élni" életérzés között. Elnézve az arcokat, a többiknek is hasonló gondolataik támadtak közben.
Túléltük. (Azért elég snassz lett volna túlélni egy durrdefektet, a havas hegyet, aztán végül autóbalesetben megmurdálni.)
A vacsora isteni volt, mindenki farkaséhesen esett neki a májas-hagyma-kenyér előételnek, csorbának, aztán a mindenféle sült húsoknak, krumplipürének. Fogyott rendesen a pálinka, bor is, Anitáék kávés sörét is gyorsan eltüntettük. A legvégén isteni finom torta is volt.
Tombola is volt, vettem egyet pluszban (alapból járt egy), erre ezzel a plusszal nyertem túrabotokat. Néha még én is lehetek mázlista.
Török Zsolt hegymászó tartott még előadást vacsora után, legnagyobb sajnálatomra ezen bealudtam (és ez nem az ő hibájából történt).

Másnap délelőttre még szerveztek egy rövidebb túrát és ebédet, ezen már nem vettünk részt, kis hármasunk reggel visszaindult. Másik két útitársunk később indult haza másik társaságokkal.
Szegedről még egész jó időben értem haza, tudtam pihenni is. Nagy élmény volt, bár azért inkább maradunk a kiscsoportos, általunk szervezett túráknál.


Készülődünk.


Libasorban. Az elöl haladók törték az utat.


Volt néhány meredekebb emelkedő. A hótalp kitűnően vizsgázott.







Fotózkodás helyiekkel.








A megszállott fotós fotózza a megszállott fotósokat.











Patak a hó alatt.


A két hátsó hegyimentő valószínűleg pont azt tárgyalja, hogy az idióták már megint megálltak fotózni.

Gigantikus hókristályok.





Fa-alagút.




A hegyimentők, akik mindig megpróbáltak bevárni minket. Mission Impossible.




Méretes jégcsapok.

Ebédszünet.

Mikulás bá'




























Egyike az üresen álló házaknak.




























Ezért megérte "rossz" úton lejutni a hegyről.




 

A vacsora helyszíne.






Török Zsolt hegymászó előadása.




EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

0 Hozzászólás