Jelölések: rózsaszín: 1. nap gyaloglás; narancssárga: 3. nap gyaloglás; citromsárga: 3. nap autó.

Jelölések: rózsaszín: 1. nap gyaloglás; kék: 3. nap gyaloglás; narancssárga: 3. nap autó.

Google+ 
  
Előző részek:
Románia #1 - Néra völgye
Románia #2 - Vaskapu

1. nap

Az immár 5 főre bővült kis csapatunkkal - Anita (Zarándi túrák), Miklós (Kávézombi), Zsanett (Trópusok ajándékai), Ricsi - úgy döntöttünk, hogy korán reggel indulunk egy gyors reggeli után, hogy minél hamarabb felérjünk a Scorota-völgyből a gerincre és megússzuk a vihart (amire kora délután lehet leginkább számítani). A terv az volt, hogy onnan a Peleaga-rétre megyünk, megnézzük a Bukura-tavat, és ha minden jól alakul, felmegyünk a Peleagára. Anitáék azt az információt kapták, hogy már alig van hó.
Mivel több napot terveztünk fent tölteni, 5-6 napi élelmet vitt mindenki magával, hálózsákot, polifoamot, főzőfelszerelést (Anitáéktól szülinapomra kapott kis gázpalackot elraktam), plusz szétdobtuk a két sátort, igyekeztünk legalább 2-2,5 liter vizet elrakni, amíg nem találunk iható forrást. Ezen kívül Anita, Miklós és én vittünk fényképezőgépet is. Ruhából sok váltásra nem volt szükség, egyedül fehérneműből vittünk minden napra, plusz egy váltócuccot, hogy ha bármi történik, legyen száraz ruhánk. A fürdést kilőttük alapból (mondjuk már így is vicces volt a 2 nap Néra-völgye és az egy napos Vaskapu melletti autókázás után), bár alap tisztálkodószereket, sebfertőtlenítőt, gyógyszereket csomagoltunk. Szóval olyan 15-25 kiló lehetett nálunk fejenként, így gyors haladásra nem számítottunk. És a Gajnai turistatalálkozón nyert túrabotjaimat is le tudtam tesztelni.
A gond ott kezdődött, hogy Ricsinek eltűnt a kocsikulcsa, amit jó sokáig vadásztunk, végül már alapból egy jó órás késéssel indultunk. Az idő továbbra sem volt túl kedélyes hozzánk, hol elállt az eső, hol újra elkezdett szemerkélni.

A szurdok mesebeli volt a ködös-párás időben.

Itt a haladás gyorsan ment, csak a párának és kimelegedésnek, a szemerkélő esőnek hála fel-le öltöztünk.

Ahhoz képest, hogy állítólag fent nincs hó, még itt lent is láttunk hófoltokat. Ragadozószagot is éreztünk, így inkább belehúztunk. Állatokat egyáltalán nem láttunk, lehet, hogy valami csak a helyet jelölte meg (poénkodtunk a medvével, ott annyira nem tűnt viccesnek, bár hiúzra nagyobb esély lett volna).

Itt még mindenki vidám és többé-kevésbé friss volt.

Nagyon gyorsan elértük a fenyvesek határát. Azért gyönyörködtünk kicsit a felénk magasló sziklákban is.

Megörültünk, amikor megláttuk az esztena (pásztorszállás) együttesét kibukkanni a buckák mögül. Itt tartottunk egy kis pihenőt, tízóraiztunk (bár már 11 óra körül voltunk). Birkák még nem voltak fent, sőt egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Ez abból a szempontból jó hír volt, hogy a forrásokból lehet inni, valószínűleg tiszták (bár a lenti szakaszon így is lehetnek problémák, például ha egy ragadozó valami dögöt belevonszol a vízbe fentebb, az nem túl egészséges).

Túrázós csendélet.

Mindenkinek kezdett jóllakott óvodás feje lenni, így újult erővel fedeztük fel a környéket és gyönyörködtünk a kilátásban.

Egy korrekt pottyantós wc is volt kilátással (erről nincs kép), viszont az alatta húzódó patakban iszonyatosan mennyiségű szemetet dobáltak, valószínűleg maguk a pásztorok.

A pihenő után szedtük a lábunkat, az esztena és környéke gyorsan távolodott alattunk. A hegyoldal itt még füves volt, elég meredek, és bár birkák nem voltak, tavalyi birkaszar még bőven akadt. Nem a túraútvonalat követtük, hanem a pásztorösvényt.

A fűcsomókon jó volt lépkedni, leszámítva, hogy eléggé átázott a föld, időnként csúszkáltunk, igyekeztünk nem kitörni a bokánkat. Kis patakok is indultak föntről, kezdett gyanús lenni a "fent nincs hó" mítosza. Ütemesen haladtunk egyre feljebb.

Óriási hegyek és apró Zsani.

Időként kisebb pihenőket tartottunk, kifújtuk magunkat. Őrültködésre azért volt idő (a háttérsztorit inkább nem osztom meg :)).

Ennyit arról, hogy nincs fent hó... Hát volt, bőven. Ráadásul olvadt, aminek köszönhetően teljesen instabillá vált.

Közeledtünk a gerinc felé. Itt már főleg törpefenyők nőnek és némi fű. A hó viccesen olvadt: alatta alagutak alakultak ki, ott folyt ki a víz, felül még szilárdan tartotta magát.

Gyorsan felértünk a gerinc közelébe. Ott középtájt a kép alsó harmadában a piros folt az esztena. Közben a nap is elkezdett kisütni. Azt nem bántuk, hogy nem tűző napon kellett gyalogoltunk.

Gyönyörű kilátás tárult a szemünk elé, ami folyamatosan változott köszönhetően a felhőknek.

Bal középen az esztena.

Ezután történt az a kis incidens (na jó, ezután folyamatosan azok történtek), amit szívesen kihagytam volna. Agyaltunk, hogy merre lehet a legkönnyebben/leggyorsabban feljutni a gerincre. Miklós, Anita és Zsani simán elindultak a füves hegyoldalon, ami már kemény mászás volt, Ricsivel mi a hosszabb, de járhatóbbnak tűnő útra szavaztunk volna, ami kis kerülőt jelentett. Végül a többiek után elindultam én is... nem kellett volna. Nem tudom, meddig jutottam fel, de egyszer csak nem találtam kapaszkodót, alólam kezdett kicsúszni a lábam, ráadásul baromira remegett és durván be is görcsölt. Úgy éreztem, hogy ha picit hátra billenek, simán leesek. Miklós próbált volna felhúzni, de ő is csúszkált, a lábam is alólam, feljebb se bírtam lépni. Úgy éreztem magam, mint egy kiterült béka, ami kiesett a gólya csőréből, megmozdulni se bírtam. Kicsit az életem is lepergett előttem. Az világos volt, hogy valamerre muszáj lesz mozdulnom, innen azért nem a hegyimentőknek kellene leszedni, elég égő lenne (főleg, hogy az egész hegyen 0 térerő van, tehát még el se lehet őket érni). 

Végül kitaláltuk, hogy Ricsi (aki mögöttem jött) leszedi rólam a hátizsákot és simán lehajítja a botokkal, sőt Miklós botjaival egyetemben, aztán megpróbálok megfordulni és félig fenéken csúszva-mászva lejutni a kevésbé meredek részig. Na ezt kiválóan sikerült kivitelezni, igaz, hogy még a bugyim is sáros lett a manőver után. Ricsi meg piszok boldog volt, hogy végre egyszer ledobhatta Miklós botjait a csudába. (A többiek meg azon röhögtek, hogy milyen biztonságban vittem le a fényképezőgépemet.) Ricsivel aztán gyorsan összekapkodtunk a lehajigált cuccokat és megnéztük azt az útvonalat, amire először szavaztunk. Hát még 5 perc se kellett, hogy felérjünk a gerincre, a sziklák szó szerint lépcsőt alkottak és a birkaszarból ítélve a pásztorok is ezt az útvonalat használják. 

Itt esett le a többieknek is, hogy hiába van meg az erőnlétem és bírtam a gyaloglást, magashegységben semmilyen gyakorlatom nincs (amit konkrétan elfelejtettek, mivel mentem, mint a gép).

Végre felértünk a gerincre... innen még jócskán kellett sétálni a Scorota-csúcsig. Egy csomószor hittem azt, hogy ez már az, de mindig újabb és újabb emelkedő bukkant fel. A hegyek szívatósak, na. Az egyik sziklakiszögellésnél még zergéket is láttunk, de gyorsan eltűntek, esélyünk nem volt lefotózni őket. Közben a felhők gyanúsan gyűltek.

Azért rólam is van kép... Ricsi elkérte a gépemet néhány fotó erejéig.

"Igen, az áruház arra van, ott a hegy mögött jobbra."

A többiek úgy gondolták, hogy a csúcsra először én menjek fel, legyen meg az első 2000-esem (el is nevezték Réka-csúcsnak). Közben a számat tátottam a látványtól.

Ezért a kilátásért bőven megérte felküszködni magunkat

Ha jól sejtem, a bal oldalon lévő kőkupac jelzi a Scorota-csúcsot (2021 m). 

Nos, sokáig nem volt időm gyönyörködni benne és élvezni a sikerélményt. Mondhatni volt rá néhány másodpercem, mert a nyakunkba szakadt az ég.

Az utolsó képem a gerincről. A kép felső részén lévő felhő piszok gyorsan beborított minket (a legrosszabb itt fent, hogy még kiszámítani sem lehet, milyen gyorsan alakul ki brutális vihar).

Ezután eszement menekülés kezdődött végig a gerincen a Buta-hágó felé, törpefenyvesen át, félig olvadt hómezőben és latyakban, totális ködben, sokszor Miklós is csak megérzés alapján találta meg a jelzést és útvonalat. Közben először a jég szakadt a nyakunkba, utána eső, a villámok meg csapkodtak körülöttünk. Az egész szürreálisan gyönyörű volt, bal kéz felől a Retyezát havas-csipkés vonulata kísért minket, a síri csöndet a folyamatos égzöngés törte meg, a sárgás-rózsaszínes fények túlvilágiak voltak, amit felváltott lassan az egyre sötétebb ég. Életünk talán leghosszabb 3-4 kilométere volt. Közben próbáltunk az útjelző póznáktól is minél messzebb kerülni, ezek remek villámhárítóként funkcionálnak.

Úgy éreztem, hogy a vállaim leszakadnak a hátizsáktól és a lábfejeim gumiból vannak, közben a csípőm fájt a terheléstől. Szerencsétlen törpefenyőket a végletekig elátkoztam, ahogy folyamatosan elakadtam bennük és többször majdnem pofára estem miattuk (azóta sem kedvelem őket túlzottan). Hányingerem volt a fájdalomtól, pedig elég jól bírom a strapát. Állítólag többször mondtam, hogy nem bírom tovább, nekem ez nem rémlik, de az egészből inkább csak villanások maradtak meg, szóval hiszek a többieknek. 

Az egyik villám nagyon közel csapott le, Anita, akinek volt már nagyon közeli kapcsolata az istennyilával, nem bírta tovább, összekuporodott a földön és vagy egy percig sikított, nem reagált semmire. Aztán megrázta magát, felállt, mintha mi sem történt volna és gyalogolt tovább. Itt éreztem igazán, hogy muszáj tovább menni, ez nem játék.

Zsanit meg piszkosul irigyeltem a zen mestereket megszégyenítő nyugalmáért.

Többen kérdezték azóta, hogy nem féltem-e... Nem tudom. A klasszikus értelemben nem. Inkább csak annyit éreztem, hogy mennyire semmi az ember itt a hegyen. Mennyire nem tudsz irányítani semmit. Lehet, hogy gyakorlott túrázó/mászó vagy, de elég egy rossz lépés és lezuhansz. Lehet, hogy tudod, mit kell tenni villámlás esetén és próbálod minimálisra csökkenteni az esélyét, de megakadályozni nem tudod.* Itt semmi sem biztos. Valójában semmit nem tudsz tenni a sorsod ellen. És persze lövésed sincs, hogy mi a sorsod, itt meg az összes viszonyítási alapod semmivé foszlik. Egy biztonságos környezetben könnyű hinni egy jó szándékú felsőbb hatalomban, Istenben, ami vigyáz rád, amihez imádkozhatsz, ami a tenyerén hordoz, de itt, a semmi közepén, távol mindentől nem sokat számít. Itt olyan ősi, nyers erő van, amit talán csak a régi pogány hitvilággal lehet megérteni. Olyan érzésem volt itt fent és később a túra alatt is, mintha ősi erők, hatalmak, istenek, sorsok és hitvilágok csaptak volna össze ellenünk és értünk, és ebben a játszmában nem sokat tehetünk.
Mindig is nagyobb rendszerben hittem és gondolkoztam, mint a kereszténység vagy bármelyik egyéb vallási forma, abban hiszek, hogy nem véletlenül születünk, hanem a tapasztalás miatt, mindennek célja van, minden mindennel összefügg és bármit gondolunk és teszünk, annak hatása van a környezetünkre és a világra. És a kulcs az elfogadás (ami baromi nehéz). Ebből kiindulva itt fent a hegyen inkább csak azon filóztam, hogy vajon van-e még valami dolgom a világon, ha igen, akkor valószínűleg megmaradok, és ha mázlim van, akkor maradandó sérülést sem szerzek (de ugye azt nem tudom, mit kell esetleg még megtanulnom, megtapasztalnom az életben). A másik, hogy ha többiekkel történik valami és rajtam múlik az életük, az jó nagy szívás. De ezeket befolyásolni nem tudom, csak mindent megteszek, ami tőlem telik.
* És kutya kötelességed felkészülten nekivágni egy ilyen túrának, mind fizikailag, mind információk birtokában, mert itt önmagában a hit Istenben és a jó szerencsében édes kevés. Nem csak a saját életedért tartozol felelősséggel, hanem a többiekért is. Igenis mindent meg kell tenned, amit emberileg meg tudsz. De van egy határ, ami után már nincs beleszólásod a történésekbe, muszáj elengedned, csak próbálod  a legtöbbet kihozni a lehetőségekből.

Anita még a túra előtt kapott tesztelésre az SFI Nutritiontól sportgéleket (és ez most nem fizetett reklám), itt bevetettük őket és brutális hatásuk van. Akkora energialöketet kaptunk, hogy csak már a gerincről lefelé kezdett kimenni a hatása. 

A Peleaga-rét felé vezető ösvény se volt piskóta. Egyrészt meredek volt, másrészt szakadt ránk az eső, a hófoltokba sokszor az egyik lábunk beszakadt térdig vagy még jobban, a másik meg fent maradt. Vagy szimplán megindult alattam és fenéken csúszva leszánkáztam volna a hegyoldalról, ha nem fog meg egy kidőlt fa. A nyeremény túrabotok itt feladták a küzdelmet. Miklós odaadta a sajátjait, azokkal le bírtam menni. Közben szinte teljesen besötétedett, az eső továbbra is szakadt és villámlott-dörgött, de itt már biztonságosabb volt. Csak reménykedtem, hogy nem töröm ki a nyakam, elég snassz lett volna, ha már a gerincet túléltük. (Amúgy meg elmondtam magamban jó párszor, hogy én itt vissza nem akarok menni... hát persze, ahogy én elképzeltem.)

A legnagyobb poén az volt, amikor Anita mondta, hogy már majdnem lent a rétnél van a fák között egy autóroncs, amiről senki nem tudja, hogy került oda, mivel fentről nem eshetett le (semmiféle olyan út nincs, ahol bármilyen jármű képes lenne közlekedni), itt a hegyoldalt végig fák borítják, a parkoló és út meg jóval lentebb van, és szintén sűrűn vannak fák, sziklák, szóval onnan meg nem szintén nem tudott felmászni. Úgy látszik, ez örök rejtély marad.

Aztán még néhány vízátmosáson, patakon keresztülgyalogolva-mászva leértünk a rétre, és legnagyobb mázlinkra ott volt egy kis menedékház, nem kellett a sátrakkal kínlódni (ezt még térképek se jelölik). Gyorsan befoglaltuk, lepakoltuk a szétázott cuccainkat, átöltöztünk, szerencsére meleg is lett bent, a fiúk hoztak vizet és már épp vacsorát akartunk főzni, amikor X-aktákba illő jelenetben találtuk magunkat. 

Kopogtattak az ajtón. Az erdő közepén, a legnagyobb viharban, a totál sötétségben. Egy darabig döbbenten meredtünk egymásra, hogy ez most a baltás gyilkos, a jeti, medve, esetleg jobbik esetben a hegyimentők, és egyáltalán nyissuk-e ki... Végül Zsani kinyitotta.

Elég szürreális jelenetnek lehetett tanúja, én sajnos erről lemaradtam. Hárman jöttek fel dzsippel, két srác és egy lány, az egyik srác kopogott, rövidgatyában és strandpapucsban álldogált az ajtó előtt, a szakadó esőben, villámok fényében, ő meg rólunk hitte azt, hogy hegyimentők vagyunk. Elmondása szerint szeretik a vihart, azért jöttek fel (vagy inkább pásztorórára, de ez csak a mi jóindulatunk), az úton van néhány átmosás, de nem vészes, arra le lehet jutni, megadta a számát is, hogy ha gáz van, szívesen eljön értünk (ami jófejség volt tőle, csak ugye ott semmi térerő nincs, se a hegyen, se a völgyben). Aztán Zsani kezébe nyomott egy almát, banánt, egy sört és elköszöntek.

Zsani meg becsukta az ajtót és azon tanakodtunk, hogy ezt most álmodtuk, hallucináltunk, ufók voltak, vagy mi... mert a későbbi napok után a történet még érdekesebb lett. 

Vacsoráztunk, a gyümölcsöket szétosztottuk, a sört meghagytuk másnapra (és azon röhögtünk, hogy lehet, hogy másnapra eltűnik), aztán kidőltünk.

2. nap

Úgy döntöttünk, hogy ezt a napot pihenésre szánjuk,  illetve megpróbáljuk kitalálni, hogyan tovább. Mind kiderült, a patak elvitte a hidat a Bukura tó és Peleaga csúcs felé, a patakon pedig öngyilkosság átkelni, olyan sodrása van, a sziklás mederről nem is beszélve. Az eredeti tervnek búcsút mondhattunk. Itt már inkább az volt a kérdés, hogy jutunk ki a völgyből és hogy megyünk vissza a kocsikhoz. Az időjárásnak köszönhetően a gerincen visszagyalogolni arra, amerről jöttünk, eszünkbe se jutott, a Bukura tavat és az ottani Salvamont (hegyimentő) állomást kilőhettük, ahonnan segítséget tudtunk volna kérni (nekik talán van használható telefonjuk), így maradt két lehetőség: vagy visszamegyünk a gerincre és a Buta-hágó felé lemegyünk a Buta-komplexbe, ahol szintén van Salvamont bázis, vagy a dózerúton lemegyünk a völgyben, ami talán a legbiztonságosabb, viszont rohadt hosszú és Anita bokája nem bírja sokáig. Azt számoltuk, hogy olyan 40 km-t kell kb. gyalogolni, míg nagyjából visszaérünk emberlakta vidékre (legalábbis ahonnan lehet telefonálni). 

Egész nap a ház körül maradtunk, sétáltunk, próbáltuk a ruhákat szárítani, ami elég nehezen ment a közel 100%-os páratartalomban, mivel közben ezer ágra kisütött a nap. A föld gőzölgött. 

A sör még megvolt, meg is ittuk. Poénkodtunk, hogy hátha mégiscsak ufók voltak és valami szuper-erőnk lesz a folyékony kenyértől. Hát sajnos nem lett. Csináltunk egy közös szelfit is sörrel a kezünkben, elküldtük a srácnak, de azóta se érkezett rá semmi reakció.

A kis ház a száradó ruhákkal. Nagyon csúnya környezetben.

 Túrajelzésből készült madárijesztő, avagy a pózna még ruhaszárítónak is jó.

A megboldogult híd maradványai itt jobban látszódnak.

Bal oldalt egy régi gát maradványa. Nem kis ereje van a pataknak.

Kedvenc helyünk.

Már megint egy nagyon bíztató kereszt.

3. nap

Némileg kipihenve magunkat, úgy döntöttük, hogy visszamegyünk a gerincre (ennyit arról, hogy én azon az úton többet nem megyek), és megpróbálunk átjutni a Buta-komplexbe. Én hülye, az autóroncsot nem fotóztam le (mondjuk az egész meredek kaptatón nem sok kedvem volt előszedni a gépet). Reménykedtünk benne, hogy hátha fent lesz térerő és tudunk segítséget kérni, a ház előtti parkolóig legalább feljöhetne értünk valaki.

Lényegesen barátságosabb időjárás fogadott minket fent a gerincen, csodás kilátással.

Itt elidőztünk egy darabig. A felhőket folyamatosan figyeltük. Térerő itt sem volt, pedig Anita és Miklós jó sokáig próbálkoztak és bejárták a gerinc ezen szakaszát.

Hangulatos tengerszem.

Útjelzők.

Nem maradt más választásunk, maradt a sóderút a völgyben a menedékháztól.

Így lementünk még egyszer azon az úton, amit már többé látni sem akartam. A dózerút eleinte nem volt túlzottan izgalmas, azért láttunk szép és érdekes dolgokat. Most volt időnk nézelődni. A vízátfolyás kérdése azért kicsit aggasztott minket.

Zuzmók a fákon.

Rengeteg béka volt a pocsolyáknál, mindenféle fejlődési szakaszban.

Aztán az út elkanyarodott és megláttuk az egyik legszebb kilátópontot, gyönyörűen ráláttunk a Lepusnyikra.

Nem sokkal később megint felmerült, hogy éjszakai látogatóink mégis hogy a fenébe jutottak fel a menedékházig, főleg autóval... ugyanis az egyik átfolyás konkrétan nem átfolyás volt, hanem a patak elvitte az utat a fenébe, fákkal együtt és kiöntött a völgy teljes szélességében, átrendezve az egészet.

Némi tanakodás után Miklós belegázolt a vízbe és kiderült, hogy a legmélyebb része térdig ér, a szélénél nincs nagy sodrás, át tudunk kelni. Ezután napokig nem tudtuk a csuromvíz bakancsot kiszárítani (igazából csak jócskán azután sikerült, hogy hazaértem, de az még jóval odébb van). Mázlinkra nem törte fel a lábunkat így sem, ha mozogtunk, nem is fagyott meg benne a lábunk.

A Sztenuletye védkunyhóban ettünk pár falatot, pihentünk kicsit, rendesen át is fagytunk, a vizes bakancsok nem segítettek sokat.

Egy román biológus pár ült a kocsiban, akik kisállat-csapdákat raktak ki az erdőben, megígérték, hogy visszajönnek értünk és elvisznek, csak menjünk el a kb. 1 km-re levő Rotundáig, ott felvesznek minket. Megmenekültünk (legalábbis a gyaloglástól, itt már nem voltunk közvetlen veszélyben... azért medve még előfordulhatott volna).

Egy régi vihar nyomai a hegyoldalban.

A Rotunda mellett ez fogadott minket...köszi.

Lényegesen vidámabb hangulatban vártuk a megmentőinket.

A Rotunda, ami már egy ideje lakatlannak tűnt, de nem sok élet volt a többi épületben sem (amennyire olvastam, amúgy sem kapott túl jó értékeléseket).
Szemben néhány faház végleg megadta magát az enyészetnek.

A kisebb házban volt a biológusok szállása, a lány nem is jött velünk, nem fértünk volna el, így is a többiek egymás hegyén-hátán ültek hátul, én szerencsésen az anyósülésen kaptam helyet (és cserébe foghattam a rohadt nehéz zsákomat, mert nem fért el a csomagtartóban). Jó hosszan autókáztunk, közben beszélgettünk a biológus sráccal is, egy idő után csak többnyire néztünk ki a fejünkből (én például próbáltam nem bealudni).

A Gura Apelor víztározónál viszont majdnem szóltunk, hogy álljunk meg egy pillanatra, aranyfényben és párában úszott az egész. Meseszép volt.
A további útszakaszt több helyen kövek borították, néhol egész méretes darabok, a vihar alkotott.

Elvitt egészen a Gura Zlata szállásig, ahol akkora mázlink volt, hogy a tulaj még pont ott tartózkodott (másnap reggel el is ment), kivettünk két szobát és végre le tudtunk tusolni. Segített még fuvart is szerezni másnapra, egy román férfi vállalta, hogy kisbusszal jön értünk reggel és elvisz minket a kocsikhoz a hegy túloldalára a Scorota-völgy bejárhatához, ami úgy 200 km-rel van arrébb (igen, az egész hegyet meg kellett kerülnünk). Így, hogy végre megoldódni látszott a helyzetünk,  nyugodtan alhattunk.

A másnap reggeli kisbuszos illető még a megbeszélt 10 óránál hamarabb is jött értünk. Amennyit szívtunk, annyira mázlisták is voltunk és végül semmi se úgy alakult, ahogy terveztük, de megúsztuk a kalandot és így is épp elég izgalmas volt. És még nem is volt vége.