Végül Altománt is lenyomoztam, tőle kérdeztem rá Facebookon (miután futottam néhány értelmetlen kört urbexesek között). Érdekes módon ez az a hely, amiről senki nem tudott semmit. Persze 7 év távlatából ő sem emlékezett rá, de totálisan logikus és értelmes tanácsot adott: menjünk a gyártelephez, a biztonsági őr vagy beenged, vagy megmondja, hogy tudunk engedélyt kérni (ezúton is köszönöm neki).

Így egy felettébb tikkasztó és forró nyári napon végigutaztunk fél Budapesten, hogy az őr közölje, jelenleg nem tud beengedni minket, mert nem hagyhatja el a helyét. Cserébe kaptunk névjegykártyát és néhány tanácsot: a cég, ami a helyet kezeli, csak hétköznap van ott és mindenképpen egyeztessünk velük időpontot, de nem szokott gond lenni, él az urbex-turizmus.

Némi e-mailezős és telefonálós újabb kör után összehoztunk egy őszi napot, vettünk ki szabadságot és újra nekiindultunk.

Egy nyomasztó, borús, párás, hideg és esős napot sikerült kifogni, tipikusan olyat, amikor az embernek az élettől is elmegy a kedve. Az esőkabátban megfőttünk, anélkül áztunk és fáztunk, a cégvezető is viccesen megjegyezte, hogy mi aztán jól felkészültünk.

Mint megtudtuk, szoktak itt filmet, klipet forgatni, fotózni is lehet, csak annyit kértek, hogy küldjek párat a kész képekből (valljuk be, ez így nem rossz üzlet).

A papírgyár 1924 őszén, Trianon után alakult, Első Cartonlemezgyár Rt. (CLB) néven, eredetileg Ausztriában. Innen helyezték át Budafokra lényegesen kibővítve. Papírkartonból belföldre 500, exportra 300 vagont termelt, nem kevés embernek munkát adva, de komplett munkásdinasztiák is dolgoztak itt. A II. világháborúban hadiüzemmé nyilvánították, majd államosították. A papíripar 1963-ban történt átszervezése után a gyár a Papíripari Vállalat gyáregysége lett, Budafoki Papírgyár néven. Jelentős fejlesztés ment végbe 1968 és 1973 között, aminek nyomán a termelés kapacitása megkétszereződött. 

1995 júliusában működés közben, 1 óra alatt égett le. Személysérülés nem történt.

Így meg is szűnt Magyarországon a kartongyártás.

(Forrás: http://varosisetak.kek.org.hu/budafoki-papirgyar-tortenet/)

Sajnos a régi felvételek, térképek alapján már elég nehéz beazonosítani az épületeket. Kettőt nyitottak ki nekünk, a harmadikhoz nem találták a kulcsot és felhívták a figyelmünket a padlón lévő lyukakra. (Ennél lényegesen nagyobb a terület, remélem, majd legközelebb a többi részt is be tudjuk járni.)

Nagyon reménykedtünk benne, hogy az Édenkertbe (a teljesen beomlott tetejű, növényekkel benőtt csarnokba) is be tudunk jutni.

Az első épületnél már a fejem vertem a falba, hogy nem vittem állványt a fényképezőgéphez, mert rohadt sötét volt. Konkrétan alig láttunk valamit.

Látkép az egyik épületből. A telepen több működő gyár, szerviz van, nem lehet csak úgy mászkálni.

Kellemes lépcsősort épített valaki a felsőbb kis szobához. Egy kicsit recsegett-ropogott, de kitartott.

Ez vajon Aragog vagy a Banyapók?

Ilyen csarnokból több is van, zseniálisan néznek ki. Mivel sok helyen hiányzik az üveg, a galambok ki-be szálldosnak. Sajnos a berendezések sehol nincsenek meg, elképzelni sem tudjuk, hogy nézhettek ki fénykorukban és mire használták ezeket.

A következő területnél már tényleg arra vártunk egy darabig, hogy hozzászokjon a sötétséghez a szemünk. Valamilyen padláshoz hasonló terembe jutottunk, ahol 1-2 tárgy azért megmaradt... Egy kis fellépő....

...és az ominózus piros szék, aminek a kiállításomon nagy sikere volt (pedig először kiszedtem a válogatásból, mondván, hogy eléggé kakukktojás a tájakhoz képest). Ide jó lenne visszajönni fotózni horror témában...

A következő épület volt a legnagyobb, közben mindenhonnan csöpögött ránk az esővíz is. Eléggé magán viseli az égés nyomait.

Ha valaki nagyon ráér és szereti a kihívásokat, József Attila Reménytelenül verséből az első versszakot több részletben itt-ott megtalálhatja a területen:

"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél."

Még egy adag József Attila verstöredék lefestve.

Az Édenkert már majdnem karnyújtásnyira. Sajnos rádöbbentünk, hogy ebből az épületből nem tudunk átjutni, mindkét helyen le van rácsozva, lakatolva az átjáró és ahhoz nem találták meg a kulcsot. Azért nem adtuk fel, még reménykedtünk benne, hátha a tetőn keresztül van valamilyen útvonal.

Régi liftakna. Csak lenéztem és vonzott a mélység.

Még egyszer "nem remél".

Az óriási pocsolyát kikerülve az Édenkert melletti tetőn sajnos begazolódott a félelmünk, itt nem jutunk át... De a látvány még így is bőven megérte. Az egész egykori csarnokot (merítőmedencék itt voltak egykor) teljesen beborítja a komló és egyéb növényzet, nem lehet látni, mi van alatta. Altomán blogján láttuk, hogy a medencék rohadt mélyek, így oldalról nem tudtuk megállapítani, mennyire lenne biztonságos egyáltalán lent mászkálni, nem volna poén belezuhanni. 

A két ellentétes oldalon lévő lépcső poszt-apokaliptikus filmdíszlet is lehetne. Láttunk már pár elhagyatott helyet, de ennyire szépen még sehol nem bizonyította a természet, hogy bizony utat tör és visszaveszi, ami az övé. Dzsungelből kinövő inka vagy maja romok nézhettek így ki egykoron, mikor a felfedezők megtalálták őket.

>> Tovább a teljes albumra <<
Facebook