A Lepkeházat az Adventi vásár mellé terveztük be programnak, nem mondom, hogy világrengető szenzáció, de személy szerint nekem sokkal nagyobb élmény volt mint az iszonyat drága giccsparádé. És még nem is kellett hozzá sokat gyalogolni.

Kicsivel több, mint 1 év után mentünk vissza a volt laktanyába szétnézni (bejegyzés: itt). A hangulat mit sem változott, most még bónuszként szakadt az eső és kellemesen borús volt, sokszor került elő a zseblámpa.

Tiszalök határában található a Kenyérgyári-holtág, illetve tó, szépen kiépített tanösvényekkel. Nem mellesleg a környékbeli horgászok paradicsoma.

Elég későn értünk a holtághoz, amolyan "csináljunk még valamit estig" alapon, de jó ötlet volt körbejárni a tavat.

A Kopasz-hegy úgy néz ki messziről, mintha ráejtették volna a pusztára. Alapvetően nem magas, mégis tiszta időben nagyon messze el lehet látni már a közepétől is. Sőt, onnan lehet gyönyörűen Tokajra is rálátni.

Nekünk csak annyi problémánk volt vele, hogy a nyár utolsó legmelegebb napját sikerült kifogni és "kicsit" párás volt a levegő.

Árvalányhaj-mezők és mozgó homokbuckák, mintha a Szaharában lennénk... és mindez csak kb. 4-5 kilométernyi séta Fülöpházától, ha az autót a délkeleti szélen rakjuk le.

És végre, harmadik próbálkozásra, 4 év után összejött, hogy legalább a túlpartról lássam a hajótemetőt (bocsánat, uszálytemetőt)!
Igaz, hogy most se volt szép napos idő, hanem bőrig áztunk, a képeken is látszik, de már ez is több a semminél. 

A Pilisnek (vagy másnéven Pilis-tetőnek) délután fél 4-kor vágtunk neki Pilisszentkeresztről, miután délelőtt megjártuk a Holdvilág-árkot, úgyhogy igazán frissek voltunk és üdék... És még sötétedés előtt le szerettünk volna érni a hegyről.

A Holdvilág-árkot a Pomázhoz tartozó Kiskovácsi felől közelítettük meg. Elég morbid, hogy egy pszichiátrián kellett keresztülmenni, mindenféle szeméthalmok között, bár miután elolvastam ezt a cikket, már nem is volt olyan vicces. Főleg, hogy egy pizsamás, köntösös, elég leharcolt állapotban lévő férfi pénzt is kért tőlünk. Aztán ahogy a lakott területről egy 100 méter után beértünk az erdőbe, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Hihetetlen csend, minden zöld, szinte harapni lehet a levegőt... Valahogy várja az ember, hogy megjelenjen egy tündér vagy manó... bár ez az egész Pilisre jellemző. Egyesek szerint Árpád vezért is itt temették el, kultikus hely.

Esős időben viszont öngyilkosság nekiindulni.

A Duna fölé magasodó építmény 1927-ben kezdte a működését a Dorogi Szénbányák szállító és elosztó egységeként. Egészen 1970-ig működött, utána pedig művészeti projektekben kapott modell szerepet. Nehéz elképzelni, hogy a dorogi szénbányákkal 5,7 km-es kötélpályával volt összekötve.

Mániákusan imádom a roncsokat (különösen a hajókat), így már régóta szerettem volna ide eljutni.

Jó ideje figyelemmel követtem a hajótemető állapotát és már egy ideje olvastam, illetve Google Mapsen is láttam, hogy a hajók (pontosabban többnyire munkagépek, uszályok, kavicskotrók stb.) száma eléggé megfogyatkozott az utóbbi időben...

 

A Visegrádi Fellegvárat (a Salamon-toronnyal együtt) már Dobogókő felé is láttuk, akkor még szép napos időben. Viszont mire másnap eljutottunk a várba, rendesen beborult, a Salamon-tornyot pedig nem néztük meg, egyrészt mert nem találtuk meg az utat hozzá, másrészt mert siettünk. A térdszalagom meg úgy fájt, hogy a lépcsőzés nagyon nem esett jól. A kiállítások leginkább ugyanazok, mint a legtöbb várban, túl sok újdonságot nem láttunk, de a kilátás és a hangulat miatt megérte bejárni (bár nem túl olcsó a belépődíj és a parkolásért is fizetni kell).

 

Esztergomban nem akartunk sok időt tölteni, csak gyorsan szétnézni, megnézni a Bazilikát és körülbelül ennyi. Viszont sikerült a szent Anna Plébániatemplom mellet leparkolni, és ha már ott voltunk mellette, akkor be is lestünk. Egyrészt jó ötlet volt, mert a helyi (talán) gondnok komplett idegenvezetést tartott, másrészt rengeteg időnk elment vele. De élmény volt, az biztos.

 

A legendák, mítoszok földje, és teljesen mindegy, hisz-e valaki abban, hogy Dobogókőn van a Föld szívcsakrája, vagy sem, nem egy hétköznapi vidék, amit szerintem mindenkinek érdemes bejárni legalább egyszer az életében. Csak nehogy más is úgy járjon, mint én... hogy a Pilis függőséget okoz és még a végén oda is szeretne költözni.