A síugrósánc valamikor 1920 után épült és kb. 1989-ig működött. Azóta az enyészeté... a fa deszkák szétkorhadtak és lehullottak, a fémet megette a rozsda. A növényzet szinte teljesen benőtte. Az "Életveszély!" táblát érdemes komolyan venni.
A Kékestetőről a sípályán indultunk lefelé, majd jobbra egy alig észrevehető ösvényen (sárga kereszt jelzés) mentünk tovább. Érdemes nagyon figyelni, alig látszik. Nem kellett sokáig gyalogolni, a sánc pont az ösvény felett halad el, kísérteties látványt nyújtva. Máshonnan nem is lehet látni, annyira benőtte az erdő (először el se hittem, hogy jó irányba megyünk). Felmenni nem ajánlatos, egy viszonylag friss tábla is ki van rakva, de a régi is ott hever. Az alsó fokok le vannak vágva (hogy valaki elvitte-e, mint fém, vagy biztonsági okokból távolították el, jó kérdés), a többi lépcső elég stabilnak tűnik, de a sánc teljes egészén a fadeszkák teljesen szétkorhadtak és többnyire megadták magukat a gravitációnak. Sok helyen csak a málladozó, rozsdás szögek árulkodnak a helyükről. Persze nem fértem a bőrömbe és szerettem volna végig megnézni (az ösvényről még a végét se lehet látni). Mivel az egész hegyoldal jó meredek és dzsumbujos, rajtam meg nem volt bakancs, először úgy tűnt, hogy fel kell adni, aztán bevillant, hogy valahogy felfelé és lefelé is kellett közlekedni, valószínűleg nem kerülgették az egész hegyet, kell lennie egy lépcsőnek mellette. Aztán a sűrű növényzetben némi kutakodás után valóban megtaláltuk a "remek" állapotban lévő beton lépcsőt. Némelyik fok már szétporladt, a fém korlát nagyobb része a lépcső legalján egy kupacban vagy a lépcső mellett hevert. A sánc végén viszont a létrán felmentünk, bár rendesen mozgott és nyikorgott alattunk (egy embert még kibír), a látványért megérte. Végül némi további lépcsőzés után egy tisztásról balra indultunk el egy kis ösvényen, majd egy szélesedő úton, vízmosás mellett pont a parkolóhoz érkeztünk. Ráadásul jócskán le is rövidítettük az utat a hegyről.
Egy kis történelem:
A
mátraházai síugrósánc az 1930-as években kezdte pályafutását, akkor még
földből épített sáncként, melynek átadására magas rangú politikusok,
közéleti szereplők is érkeztek. A két világháború között nagy sikerű
versenyeket rendeztek rajta. Ahogy az 50-es, 60-as években a síugró
sport fejlődésnek indult, felmerült az igény egy komolyabb sánc
építésére. A még most is látható, 70 méter hosszú acélból készült
szerkezetet 1969-ben adták át egy nemzetközi verseny keretén belül, 5000
néző jelenlétében, ahol 7 ország 21 versenyzője indult a bajnoki
címért. A hóhiány már akkor is állandó probléma volt, ezért sokszor
maguk a versenyzők vitték fel a havat, amit a szél gyorsan le is fújt,
vagy az eső tüntetett el. Az 1989-es Európa-kupa volt az utolsó verseny,
amit tartottak rajta, azóta rozsdás mementóként őrzi az időt, amikor a
síugrás még népszerű sport volt hazánkban.
Bejegyzések
Megjegyzés küldése