A börzsönyi kirándulás 2. napjára kicsit "pihenősebb" programot terveztünk, főleg, hogy úgy keltünk, mintha agyon vertek volna minket. Drégely várát biztosan meg szerettük volna nézni, bár édesapám elmondásából kiindulva (és a térképet böngészve) Drégelypalánkról elég hosszú út vezet fel a hegyre, ráadásul még izzasztó is. Plusz a szállásunk honlapján a látnivalóknál futottam bele a számomra eddig teljesen ismeretlen (és képek alapján látványos) Honti-szakadékba, ami pont útba esett.

Mivel a Feketevölgy Panziót 10 óráig el kellett hagyni, így időben elindultunk, bár szívesen maradtunk volna még. Viszont Krisznek másnap melóznia kellett, így is fáradtak voltunk, nem akartuk elszúrni az időt, így elindultunk a Honti-szakadékhoz.

Hont felé tűnt fel, hogy az út bal oldalán már Szlovákia van. A szakadékhoz közel egy nagy parkolóban tudtunk megállni, ami kamionos pihenőhelyként is funkcionál. Katasztrofális állapotok uralkodtak az út szélén és az erdőben, mindent beborítottak a wc papírként használt zsebkendők és egyebek. Mivel a jelzésekből számomra nem derült ki, hogy a szakadékot hogy lehet megközelíteni, a parkolóban sem volt tábla, így a zöld jelzésen indultunk el felfelé, amerre a Locus jelölte a kilátópontot. A fák között még egy jó darabon figyeltük, hogy ne lépjünk szaros zsebkendőkre.
Egy rövid, falevelekkel borított, így elég csúszós ösvényen gyorsan feljutottunk a kilátópontnak jelölt részhez, ahonnan a fáktól nem igazán láttuk be a szakadékot, csak a mélységét érzékeltük. Krisz annyira, hogy ő inkább vissza is lépett a szélétől, kicsit megszédült.

Az ágak között láttunk egy szürke foltot, de nem tudtunk rájönni, mi az...vicces volt, amikor később kiderült.

Ahogy visszaértünk a parkolóba, akkor esett le, hogy egy picit arrébb van egy másik ösvény, amihez a főút mellett kellett sétálni pár lépést, ez visz közvetlenül a szakadékba. Egy fa tábla jelöli is az irányt, csak ezt a parkolóból nem lehetett látni. Páran jöttek is velünk szembe visszafelé. 

A főút melletti rövid séta után jobbra kanyarodva egy eléggé lepukkant ház és őrült mód ugató kutyák mellett gyalogoltunk be a 20-25 méteres falakkal határolt, vadregényes völgyszorosba, amely a tudósok szerint az Ős-Ipoly medre volt. A Zátori-patak a Csarna-patakhoz hasonlóan több helyen fagyott volt, a jégréteg alatt csendesen csobogott a víz.

A patak jó kis löszös talajból vágta ki a völgyet, a leírás alapján a löszfalban a pleisztocén korból ránk maradt ősmaradványok, kagylók, korallok, sőt cápafogak nyomai is fellelhetők (sajnos mi nem találtunk).

Krisz elment ősmaradvány-vadászatra.

A mindenféle növénnyel, szederrel, bokrokkal benőtt völgy egyre kalandosabbá vált, mintha egy elveszett világba sétáltunk volna be.

A patakba több helyen beomlott a löszfal, egy darabig itt is vadásztunk kagylókra, nem sok sikerrel.

Valószínűleg valamilyen növény lenyomata.

A kellemesen meredek lépcsőről valamiért az Indiana Jones filmek és a Tomb Raider jutottak eszembe...

A rövidke szurdokvölgy fantasztikusan hangulatos még így "kopáran" is.

Egy felettébb kreatív megoldás: a löszfalba vágott ösvény leszakadt részét faágakkal pótolták ki. Picit mozgott is, a lösz is folyamatosan meg-megindult, próbáltunk minél gyorsabban átjutni (1 lábbal a löszön, 1 lábba az ágakon).

Legnagyobb meglepetésünkre a szurdok végén egy terjedelmes befagyott vízesés várt minket. Ez volt az a szürke paca, amit fentről láttunk.

A vízesés még így is eltörpül a szurdok falmagassága mellett, pedig ahogy mellé álltuk, az se tűnt kicsinek.

Visszafelé folyamatosan hallottuk, ahogy pereg a lösz mellettünk, alattunk. Nem bántuk, hogy kicsit fagyos és nedves volt talaj, valószínűleg szárazabb és melegebb időben még jobban mozgott és csúszott volna.

A kocsihoz gyorsan visszaértünk és indultunk tovább Drégely várához. Nézegettük a térképet, de mivel egyikőnk se járt még erre, nem tudtuk, hogy kocsival mennyire lehet a várat megközelíteni, illetve hol lehetne lerakni. Tizensok kilométert már nem volt kedvünk gyalogolni.
Krisznek végül az az ötlete támadt, hogy Nagyoroszi felől "támadjunk", úgy a várhoz közelebb van jelölt parkoló is.

Nagyoroszi mellett áthajtottunk egy komplett elhagyott laktanyán, ami nagyon szürreális látványt nyújtott, szinte azt vártuk, mikor jönnek a zombik, mert egy teremtett lélek se járt a környéken. Az urbexes énem nagyon felfedezte volna, de a nagy "őrzött terület" tábla és időhiány elég visszatartó erőnek bizonyult. Végül a kocsiból mobillal csináltam pár képet. Abban se voltunk biztosak, hogy nem tiltott területen megyünk, mert a laktanya után egy felhajtott sorompó melletti tábla szerint csak engedéllyel lehetett volna az úton tovább haladni. Ráadásul lett valami nagyon rossz, hülye érzésem, sikítva kimenekültem volna a világból, a fejem is megfájdult.
A parkolóhoz érve láttuk, hogy más turisták is igénybe vették, szóval jó helyre kerültünk... A táv is barátságosabbnak tűnt: olyan 6-7 km oda-vissza.

Kellemes, széles, lassan emelkedő földúton haladtunk, a délutáni fényben mindennek rezes-aranyos színe volt.

A magasles kicsit eldőlt.

A vár előtti utolsó szakasz kicsit kaptatósabb, de nem vészes... közben a drégelypalánki elágazásnál sikerült látni, hogy édesapámnak igaza volt: az egy sokkal meredekebb, vízmosásos út, nem bántuk, hogy mi Nagyoroszi felől közelítettünk.

Melocco Miklós szobortömbje emlékeztet a híres török-magyar csatára, amikor a hős Szondi Miklós 146 fővel védte a várat Ali pasa 12 ezres seregével szemben, majd a 3. nap kitörtek és mindannyian hősi halált haltak közelharcokban. Csak a két apród, Libárdy és Sebestyén élték túl a csatát, akiket Szondi már korábban Ali basához küldött, kérve, hogy gondoskodjon róluk. (További információ: Wikipédia.) A vár a nemzeti örökség része. A várnak és a környékének van egy érdekes, szomorú hangulata, mintha temetőben sétálna az ember.

Bejárat a várhoz. Kicsit mászni kell...

Sajnos a várból nem sok maradt meg. Magas falak híján körben ki lehet látni a tájra: egyik oldalon a hegyekre, másik oldalon Drégelypalánkra.

Külön meglepetés volt, hogy a Drégelyvár Alapítvány kitelepült a várba bemutatót tartani korabeli ruhákból, fegyverekből és meséltek a vár történetéről, a vármegmentő tevékenységükről. Mint mondták, előzetes bejelentés nélkül szerveznek ilyeneket, mindezt a szabadidejükben, önkéntesen, le a kalappal előttük. Nagyobb bemutatók, rendezvények, vásárok a turisztikai központnál, a vár lábánál szoktak lenni, a vár maradjon meg - ismerve a történetét - emlékhelynek. Ebben teljesen egyetértünk velük.

Ahogy gyalogoltunk a várhoz, mintha ágyút sütöttek volna el párszor, mint kiderült, egy elöltöltős kovás puska volt a "bűnös". Krisz zseniális fotója az elsütés pillanatáról.

Láncinget, sisakot és fegyvereket is ki lehetett próbálni.

A láncing fel- és levétele nem egyszerű mutatvány.

Elpilledve és élményekkel telve indultunk vissza a parkolóba.

Mi sem mondhattuk volna szebben...