Kő kövön: Szarvaskő, Bélapátfalvai Ciszterci Apátság Temploma, Bél-kő
Anikóval elhatároztuk, hogy a már megszokott Dunakanyar helyett az Északi-középhegységet is felfedezzük, még ha korábban is kell indulni miatta és sötétben érünk haza. Így esett a választásunk a még belátható távolságon belül lévő és régóta bakancslistás Bélapátfalvai Ciszterci Apátság Templomára és a felette tornyosuló, legyalult tetejű Bél-kőre. Közben beugrottunk Szarvaskőre is, megnézni az egykori vár hűlt helyét.
Sikerült egy igazi őszi, aranyló napsütéses (és mellé meglehetősen szeles) pénteki napot kifognunk. Az úton nem sok minden történt, Szarvaskő közepén, a Főút melletti nagy parkolóba raktuk le a kocsit. A több órás út alatt sikerült jól elgémberedni, hideg szél is fújt, vacogva menekültünk be a Szarvaskő Fogadóba, amiről először azt hittük, nincs is nyitva. Kicsit felmelegedtünk egy kávé mellett, a szokásos wc-t letudva gyors léptekkel elindultunk északi irányba a kék jelzésen, még mindig fáztunk. Már innen is láttuk a bércet, ami úticélunk volt.
Senki nem mondaná meg, hogy ezen a bércen egy vár állt egykoron. A kicsi és meredek falú vár valamikor az 1200-as években épülhetett és az egri püspökök tulajdona volt, a törökök elleni védelemben is szerepet játszott, végül Eger elestével megszállták. Az 1700-as években lett lakatlan, innentől kezdve rohamosan pusztulásnak indult. 1910-ben még a homlokfal egy része állt, végül ez is leomlott. A teljes története itt olvasható: https://varlexikon.hu/szarvasko
Egy rövid kaptató után már fent is álltunk az egykori romon. Gyönyörű panoráma tárult elénk: az egész falura ráláthatunk a környező hegyekkel együtt, szemben a Major-tetői kilátó kimagaslik a tájból.
Itt már olyan erősen tűzött a nap (és olyan gyorsan felrohantunk), hogy a több réteg ruhából pólóra vetkőztünk.
A hegyoldal szélén korlátokkal biztosították az ösvényt.
Balra távol a működő Omya kőbánya.
Egyedül ebből a hatalmas mesterséges "üregből" látszik, hogy itt vár állt egykor.
Egy közelebbi kép Szarvaskőről és a Keresztelő Szent János születése római katolikus templomról.
Egy morcos macska a kocsihoz vezető úton.
A kis bemelegítő "túra" után a Bélapátfalva felé vettük az irányt. Mónosbélen a vasúti sínek mellett álló régi szénrakodó már szimpatikus volt. A bányászat mindig is megmozgatta a fantáziámat, de nem tudnám megmondani, miért. Talán mert a régi, elhagyott bányák ugyanúgy egy letűnt kor mementói, mint bármilyen rom, vagy roncs, amiket imádok és fel akarom őket fedezni. Talán mert ki tudja, bányászat közben mit találnak, mit rejtenek a hegyek...
(Na jó, igazából a Gyűrűk Ura balrogjával azért nem szeretnék összefutni, törpökkel esetleg.)
Az apátsági templom felé kanyarodva a Bél-kő teljes (csonka) pompájában elénk tárult, és átfutott a fejemen, hogy fog még ennek a megmászása is beleférni egy napba...
Közvetlenül a templom mellett van egy fizetős parkoló (500 Ft/nap), illetve a faluhoz közelebb egy kulturált, a toi-toinál komolyabb wc. A Bél-kőre vezető út is a parkoló mellől indul. A programot a templommal kezdtük.
Magyarország egyetlen épen maradt román (és néhol gótikus) stílusú apátsági templomát 1232-ben alapították, hogy a kunokat és besenyőket a keresztény hitre térítsék. Egy monostor is állt a templom mellett, sajnos ennek már csak a romjai láthatók. A templomot az 1700-as években visszaállították eredeti állapotába, a mai napig működik.
(Még több információ: https://kirandulastippek.hu/bukk/belapatfalva-apatsagi-templom, Wikipédia)
A belépődíj felnőtteknek 550 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 450 Ft, a romok melletti épületben kell fizetni. Mivel pénteken mentünk, rajtunk kívül alig volt turista.
A masszív, szinte erőd jellegű templomnak fantasztikus kisugárzása van.
A gyönyörű rózsaablak.
És következzen pár kép a belsőről... Ezeket a templomokat szeretem igazán, ahol nincs semmiféle sallang, csak a letisztult kő a maga egyszerűségében. Hiába a tömörség, az erőd jelleg, az ívek kialakítása miatt mégis légiesen kecsesnek tűnnek az oszlopok, az ablakoknak köszönhetően szinte mennyeiek a fények.
A Bél-kő még csonkán is kimagaslik a fák közül.
A monostor romjai és random turisták.
Miután
jól körbejártuk a templomot, gyors energiapótlás után elindultunk a
Bél-kő tetejére. Eltévedni nem igazán lehet, egy régi "kényelmes"
aszfalt szerpentin visz fel, illetve van tanösvény is, ahol jobban
megismerkedhetünk a bányászati helyszínekkel, a hegy történetével,
élővilágával, bevethetjük magunkat kicsit a fák közé. Ha tudtuk volna,
hogy ilyen egyszerű dolgunk lesz, biztosan nem túrabakancsban vágunk
neki, hanem sima sportcipőben... A felső néhány száz méteres szakasz
kicsit szívatósabb, de azzal is megbirkóztunk volna, elvégre száraz idő
volt. A telefon szerint 15 km-t gyalogoltunk, mi nem éreztük annyinak.
A
Bél-kő oldalában 1963-ig folyt a bányászat, így alakultak ki az
oldalában "lépcsők", amik messziről látszanak. A bányafal ezután
veszélyessé vált, így a hegy tetején folytatták a kitermelést 2000-ig,
majd tájrendezés után 2003-ban bezárták a bányát. Gyakorlatilag
legyalulták a hegyet, 7 millió köbméter mészkövet termeltek ki.
Az út elején még alig látszik az ég a sűrű növényzettől.
Több helyen találkoztunk csipkebogyóval.
Sok helyen látszik a régi szalagkorlát, amit már nagyrészt megevett a rozsda. Az egész helynek számomra megint urbexes hangulata volt, egyrészt a szétrepedett út, a rozsdás, növényekkel benőtt szalagkorlát-darabok miatt, másrészt alig találkoztunk mással, néhány madarat leszámítva óriási volt a csend.
A sziklás felső részen mintha korlátok lennének, elképzelhető, hogy ez is turistaút volt. Egy időben sziklamászó, via ferrata utakat is alakítottak ki, de 2008-ban, mikor a Nemzeti Park átvette a területet, minden ilyen megmozdulást betiltottak, azóta sem történt változás. Hogy ennek állagmegőrzési vagy balesetvédelmi oka vannak, fene tudja... lehet, hogy mindkettő. Kőfolyás mindenesetre sok helyen van, a természeti elemektől nincs védve a hegy.
A tanösvény egyik megállója az egykori palabánya, itt kis esőbeállót is kialakítottak. A növényzet nagyon benőtte, bár találtunk egy kis ösvényt, az idő rövidsége miatt nem fedeztük fel az egész "udvart" (utólag olvastam, hogy kár volt.)
Előtte volt még balra egy másik, kőtömbökkel lezárt elágazás is, ami az egyik legszebb kilátópontra visz, ahonnan a templomot is látni lehet, erre sem mentünk el, csak utólag derült ki, mit hagytunk ki.
Ahogy haladunk felfelé, egyre szebb a kilátás is.
Találtunk egy sérült lombszöcskét is az út közepén. Visszafelé már nem volt ott. (Lehet, hogy egy madárnak megvolt az uzsonnája.)
Az utolsó szakaszon egy keskenyebb, sziklás ösvényen lehet feljutni az épített kilátóhoz.
Az ösvény egy részén szinte éjszakai sötétség honolt, ahogy összeborult a fejünk felett a növényzet (a fotón jócskán világosítottam, hogy látszódjon is valami).
A kilátó 815 méteres magasságából lélegzetelállító panoráma fogadott minket: az egész legyalult hegy tetejére rá lehet látni, és még nagyon távolra. A maga módján csodálatos, ugyanakkor szomorú látvány is. A szél majdnem lefújt minket, de álltunk ott egy darabig, mire sikerült minden részletet jól áttanulmányozni.
Mivel nem néztünk utána, azon kezdünk el tanakodni, hogy lehetne a platóra kijutni, mivel láttam már onnan fotókat régebben, és pont két biciklis valahonnan oldalról épp felgurult és elég őrületes sebességben tekertek keresztül. Arra jutottunk, hogy megnézzük a csúcshoz közelebbi, nagy kőtömbökkel lezárt elágazást, más lehetőséget nem láttunk.
Egy eléggé feltűnő ösvény.
A felső, kőtömbös elágazás, ezeken szimplán átmásztunk.
A hegy oldalában egy nagyon kellemes ösvényen haladtunk, ahonnan szintén fantasztikus a kilátás. Reméltük, hogy jó felé megyünk. Közben többször láttunk sziklafolyást az úton, így eléggé sietősre vettük a tempót.
Ahogy felértünk, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna... Hatalmas kősivatag, fantasztikus sziklaformációk és színek... Hirtelen azt sem tudtuk, merre induljunk.
Bár a képeken nem látszik, de iszonyatos szél fújt. Csodálkoztunk, hogy ezt a bokrot hogy nem tépte ki a sziklák közül...
Egyike a fent is megélő növényeknek.
Anikó jól szemlélteti a méretarányokat.
Nem kizárt, hogy távol a csipkés hegygerinc a Tátra.
Elindultunk visszafelé, hogy emberi időben érjünk haza, de annyit még megállapítottunk, hogy ide vissza kell jönni, és nagyon poén lenne egyszer itt fent éjszakázni... Valószínűleg elég jó képeket tudnék csinálni az éjszakai égboltról is.
A
lefelé vezető út kifejezetten idegesítő volt, a bakancsban fájt a
lábunk. Próbáltunk olyan gyorsan lépkedni, ahogy bírtunk. Meglepő módon
egy emberekkel teli teherautó és egy kerékpárt toló idősebb nő is szembe
jött velünk a már eléggé késő délutáni órában, fogalmunk nem volt, hogy
ők merre mehetnek vagy honnan jöttek, eléggé szürreális látvány volt. A
térképen megnéztem utána, a környékbeli települések között visz egy
valószínűleg komolyabb bringaút is, ami a tanösvény felső részéből
ágazik el.
Sok mindent sikerült 1 napba belezsúfolni, hihetetlen élményekkel gazdagodtunk, és persze megállapítottuk (ahogy általában szoktuk), hogy a Bél-kőhöz még vissza kell jönni és jobban fel kell fedezni.
0 Hozzászólás