Auschwitz és Birkenau meglátogatása a lengyel-szlovák kirándulásunk második napjára esett. A csoportból többen nem jöttek ide velünk, érezhetően ez volt a legmegosztóbb program: bár vártam is, tartottam tőle, hogy milyen hatással lesz rám.
Az auschwitzi koncentrációs tábor több mint 40 koncentrációs és megsemmisítőtáborból álló komplexum, amelyet a náci Németország működtetett a megszállt Lengyelországban.
A komplexum Auschwitz I-ből, az oświęcimi főtáborból (Stammlager); Auschwitz II-Birkenau, a megsemmisítőtáborból; Auschwitz III-Monowitz, az IG Farben vegyipari munkatáborából; és több tucat altáborból állt.
Első körben 1939-ben egy elhagyott laktanyát építették át hadifogolytáborrá, ez lett Auschwitz I. Szinte csak lengyel politikai foglyokat hoztak ide, majd szovjet foglyokat is, akiket vertek, kínoztak, kivégeztek.
1941 szeptemberében az SS mérgesgáz-kísérleteket végzett hidrogén-cianiddal a 11. blokkban: az eredmény 850 lengyel és orosz halott. Az első próba 1941. szeptember 3-án volt, ekkor 600 szovjet hadifoglyot öltek meg. A szert, amely a halálos hidrogén-cianid gázt fejlesztette, Zyklon–B márkanév alatt forgalmazták, és eredetileg rovarölőszerként tetűirtásra használták. A kísérletet sikeresnek nyilvánították, egy bunkert átalakítottak gázkamrává és krematóriummá. Ez a gázkamra 1941–1942-ig üzemelt, akkor légvédelmi óvóhellyé építették át.
Az auschwitzi bejárati kapu felett az „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) felirat olvasható. A tábor foglyai napközben elhagyták a tábort építő- vagy mezőgazdasági munka végzése céljából, zenekari kísérettel kellett áthaladni a kapun. Ellentétben azzal, amit több filmben látni, a zsidók többsége az Auschwitz II. táborba volt bezárva, és nem haladt el a felirat alatt.
Itt végzett Carl Clauberg nőgyógyász sterilizációs kísérleteket zsidó nőkön, Josef Mengele pedig ikreken kísérletezett.
1941 októberében kezdődött Auschwitz II, ismertebb nevén Birkenau építése, és 1942-től 1944 végéig marhavagonokban szállították a zsidókat a németek által megszállt Európa minden részéről a gázkamrákba. Az Auschwitzba küldött 1,3 millió ember közül 1,1 milliót meggyilkoltak, ennek csaknem a fele magyar származású volt. Az áldozatok közül 960 000 volt zsidó (ebből 865 000-et érkezéskor gázosítottak), 74 000 lengyel, 21 000 roma, 15 000 szovjet hadifogoly és 15 000 egyéb kisebbség (szlávok, homoszexuálisok). Azokat, akiket nem gázosítottak el, éhen haltak, de sokan haltak meg a kimerültségtől, betegségektől. Nem volt ritka a szabályos kivégzés sem. Másokat (ikrek, rendellenességet hordozók) orvosi kísérletek során öltek meg. Birkenaunak négy gázkamrája volt, ezeket úgy tervezték, hogy zuhanyozókra hasonlítsanak, ezen kívül négy krematóriuma volt a holttestek elégetésére.
Amikor a szovjet Vörös Hadsereg 1945 januárjában, a háború vége felé közeledett Auschwitzhoz, az SS a tábor lakosságának nagy részét nyugatra küldte halálmenetben a németországi és ausztriai táborokba. A szovjet csapatok 1945. január 27-én léptek be a táborba, ezen a napon 2005 óta a holokauszt nemzetközi emléknapjaként emlékeznek meg.
(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Auschwitzi_koncentr%C3%A1ci%C3%B3s_t%C3%A1bor)
A táborokba szigorú biztonsági ellenőrzés után lehet csak belépni. Érdemes előre foglalni jegyet, mert rengeteg turista van, a belépés így is elég lassú. Szerencsénkre magyar nyelvű idegenvezetőnk volt, így nagyon sok plusz információt hallottunk.
Auschwitz I.
Az auschwitzi belépés nem dobta fel a hangulatunkat, nagyon borongós idő volt, ahogy sorban álltunk a beléptetésnél. A csoportunk szinte az első között mehetett be, az előttünk levő turnusból már többen jöttek ki, az arcról sok dolgot lehetett leolvasni. Sajnos az „Arbeit macht frei” feliratú kaput nem tudtam emberek nélkül lefotózni, így azt fel sem raktam.
A szabályos sorban épült vöröstéglás épületek és a tágas terek kívülről még barátságosnak is tűntek volna először, ha nincs mindenhol szögesdrót és őrtorony. A korabeli fotók a vonatról leszálló emberekről - idősek, kisgyerekek, csecsemőket tartó anyák - akiknek fogalmuk sincs, hogy hova érkeztek, már szíven ütöttek.
A kiállítás legmegrázóbb része talán a tárlók, ahol hatalmas tömegben külön-külön táskák, ivóeszközök, cipők, borotválkozópamacsok, kefék, hátköznapi használati tárgyak kupaca foglal helyet, némelyik megszámlálhatatlan mennyiségben, nem beszélve a protézisekről, mankókról. És persze a Zyklon–B granulátumot tartalmazó konzervek halmairól. Illetve külön tárlóban csecsemőruhákról. Bár hallottam, sőt régebbi fotót láttam róla, hogy a levágott hajak is ki vannak állítva, mi nem láttuk. Ott helyben nem rázott meg annyira a látvány, mert egyre nagyobb lett a tömeg, és folyamatosan haladni kellett, ha nem akartunk a csoporttól lemaradni, hátulról szó szerint a sarkunkra léptek és sokszor nyomtak előre. Pár nappal később otthon, egyedül este, a csendben a fotókat végignézve tudatosult bennem a borzalom.
A számomra másik mellbevágó dolog az egyik blokkban a falakon lévő áldozatok fotói voltak, végeláthatatlan sorokban, az épület teljes hosszában. Kopaszra nyírt, soványra fogyott, meggyötört arcok tömkelege. Jó lett volna megállni és végignézni a fotókat, legalább néhány másodpercet adni az áldozatoknak, de erre sem volt idő.
A blokkok egy részében 1-1 ország hozhatott létre egy emlékhelyet, a magyarországi részben az egyik túlélő előtte-utána fotójánál többen is megálltunk, hogy egyáltalán felfogjuk, amit látunk. Az egyik oldalon egy boldog család kisgyerekkel, a másikon egy felismerhetetlenségig lefogyott, borzalmas állapotban lévő nő a kórházban, aki egyedül meg sem tud állni a lábán.
A túra végén ért minket egy sokkoló esemény: az egykori gázkamrába be lehetett menni, ahol néhány pillanatra lekapcsolódott a villany. Nem tudom, hogy ez véletlen volt-e, vagy direkt van a programban, de az sok mindenkit megrázott, ahogy a teljes sötétségben összezsúfolódva álltunk mi is, mint egykor az áldozatok. Annyi különbséggel, hogy mi élve jöttünk ki a napfényre.
Auschwitz I.-ből durván negyed óra alatt értünk át busszal Birkenauba. Nagyon rövid ideig tudtunk maradni, így csak két barakkot (a hálóhelyet és latrinát) látogattuk meg, illetve a vasúti sín feletti őrtoronyba mentünk fel, ez alatt futottak be a marhavagonok a foglyokkal. Itt különítették el a munkaképes férfiakat és nőket, akiket később kényszermunkára köteleztek, valamint az időseket, kisgyerekeket, csecsemőket, a nők nagy részét, akiket szinte rögtön a gázkamrába küldtek. A barakkokból nem maradt meg sok, a Vörös Hadsereg közeledésével a nácik megpróbálták eltüntetni a nyomaikat, így a gázkamrákat és krematóriumokat is ők maguk pusztították el. Fent a toronyból látszik igazán, hogy milyen elképesztően óriási területen álltak az egykor emberekkel telezsúfolt barakkok és mennyire monumentális méretekben folyt a népirtás. Sajnos arra már nem volt idő, hogy a sínek mellett is végigmenjünk és a tábor túlsó végén lévő egykori gázkamrák helyét és emlékhelyeket megnézzük. Hátborzongató élmény volt... ennek soha többet nem szabad megtörténnie.
 |
Bejegyzések
Megjegyzés küldése