Ugyanúgy az arborétumtól indul ez is, csak a Mária-kápolna felőli kapunál a sínek felé neki kell menni a pusztának (egy fára fel is rakták a jelzést). Nem bántuk meg, hogy bakancsban indultunk útnak, mert a rét tele van méretes dzsumbujjal és birkaszarral (ott szokták legeltetni őket). Csak úgy érzésből belőttük az útirányt, aztán néhány száz méterről kiszúrtam a következő jelzést valamilyen romfélénél, Anikó még semmit se látott belőle. Szerintem bennem már kialakult valamilyen jelzésdetektoros szuperképesség, aminek mondjuk anno a Dömös-Vadálló-kövek-Prédikálószék-Dobogókő-Thirring-körút-Lukács-árok szakaszon igazán hasznát vettem volna és nem kóvályogtam volna el kétszer. Nem baj, jobb későn, mint soha. Meglepő módon mindenhol normálisan és értelmesen vannak jelzések, 1-2 helyen volt kicsit kérdéses, de megnéztük a másik oldalról is és úgy már ki lehetett találni.

Abban egyetértettünk, hogy a pusztának van egy fajta apokaliptikus világvége hangulata, már csak azért is, mert míg egy hegyes-erdős részen vannak források, menedékházak, árnyék és sokkal élőbb az egész, addig itt az embernek pont az ugrik be, mint egy sivatagban: vizet kell keresni (ami nincs), ha nem viszel magaddal eleget, kiszáradhatsz, alig van tájékozódási pont, mintha egyedül lennél az egész világban. Pedig ez még a megművelt földes, tanyás szakasz, nem is az igazi senkiföldje. 

Közben lovasokkal is összefutottunk. Állatból főleg sáskákat, szöcskéket láttunk, néhány szakaszon annyi volt az úton, hogy felhőkben ugráltak, mintha beindítottunk volna egy láncreakciót, nem volt kellemes, ahogy a lábunknak csapódtak. Ráadásul már itthon a bakancsomból ki is esett egy lapított példány. Szerintem az az arckifejezés megért volna egy fotót.