Google+

Facebook

Sikerült látni párat a cigánypaloták közül is, amikből rengeteg van, úgy néznek ki, mintha pagodák lennének, hatalmasak, iszonyat csicsásak, de nem laknak benne (sőt, lehet, hogy mellette laknak egy putriban), csak neves alkalmakkor használják. Az egész a presztízsről szól. Hát, ők tudják... turistalátványosságnak teljesen jók.
Kolozsváron először a gótikus stílusban épült Farkas utcai református templomot (vagy Belvárosi református templom) néztük meg, előtte a Sárkányölő Szent György szoborral, amelynek Budapesten több másolata is létezik.
A templom történetét nem írnám le (akit érdekel: Wikipédia), de érdekes volt, hogy két oldalt a padoknál ott az adott személy családjának címere és neve, akinek a helye volt. Ilyet eddig még nem nagyon láttam. Jó volt az eredeti címereket nézegetni, mintha időutazáson lettünk volna (mindig is piszkálta a fantáziámat, hogy a címerek mi alapján készültek, mi a történetük).
Ezután átsétáltunk a Szent Mihály-templomba (Wikipédia), amely Erdély második legnagyobb alapterületű temploma, a legmagasabb toronnyal. Elég tekintélyt parancsoló alkotás, ráadásul mellette a Fadrusz János alkotta Mátyás király emlékmű is monumentális.
A templomban mise volt (vasárnap mi más lett volna), így megint halkan vonultunk be, de más turisták is voltak. Tipikusan az a templom, amit én középkorinak hívok, látszanak a kövek, nincsen vakolva, nincsenek freskók, ellenben van hatalmas belső tér, gigantikus oszlopok és gyönyörű üvegablakok. Anikó egyszer csak eltűnt mellőlem, aztán vigyorogva megjelent, és közölte, hogy felment az orgonához... na ezt én se hagyhattam ki, ráadásul néhány külföldi is kedvet kapott hozzá, így fellopakodtunk a szűk csigalépcsőn. Anikónak még sikerült az orgonaszó alatt, mi pont a végére értünk fel. A fent lévő emberek nagy szemekkel bámultak ránk, mi vissza, aztán elég gyorsan elvesztették az érdeklődésüket, én csináltam pár képet, aztán osontam lefelé. Illetve osontam volna, ha nem recsegett volna úgy a régi fa, mintha legalábbis robbantottak volna. Kellemesen visszhangzott, de a végére már nem érdekelt, csak örültem, hogy lejutottam anélkül, hogy meglincseltek volna.
Elidőztünk még a Mátyás király emlékműnél is, ami olyan hatalmas, hogy beleszédültem, ahogy néztem fölfelé, szinte eltörpültünk mellette. Érdemes megnézni, ha valaki arra jár.
Ezután visszasétáltunk a buszhoz és elindultunk a Parajdi Sóbányába, ami a nap legizgalmasabb programjának tűnt.

Az egyik cigánypalota.

Szokásos szocreál bunker. Néhány ablaknál látszott, hogy belül a lakok próbálták szebbé és lakhatóbbá tenni, de az összhatás borzalmas.

A Farkas utca református templom, Sárkányölő Szent Györggyel.

Puritán, világos és régi.

Az egykori családok és személyek címerei.

Még több címer.

A szószék is szép alkotás.

Volt egy ilyen kis kiállítás is.

Ezeket már alig lehetett elolvasni.

Egy képen a szokásos történet: valamit hagynak szétrohadni, mellette az új épület. Magyarországra is jellemző, de Erdélyben hatványozottan érezhető.

Romulus és Remus.

Szent Mihály-templom és a Mátyás király emlékmű.

Mátyás király szülőháza.

Levente, az idegenvezetőnk és a csapat.

Egy kirakatban találtam.

Ilyen szép ajtók vannak errefelé.

Valamilyen régészeti ásatás nyoma a templom mellett, így fért bele a képbe.

Impozáns látvány.

Az oltár.

Egyike a gyönyörű ablakoknak.

Ezt már fentről fotóztam. Bele se fért az egész.

Innen látszik, mennyire hatalmas.

Az orgona.

A nyikorgó lépcső...

Még egy csodaszép ablak.

Mihály arkangyal...Még így kopottan is van ereje.

Tóni fotóz.

Mátyás király emlékmű részlete. Fantasztikus az emberábrázolás.

Másik oldal.

Mátyás király és az elmaradhatatlan galamb.

Az egész tér se csúnya.

Ez nagyon hangulatos volt.

Istenszülő elszenderedése katedrális, ortodox és még épül.

  Házsongárdi temető mellett. Na oda beszabadulnék még fotózni egyszer.