Boszorkánysziget, ösvény az enyhén elvadult erdőben és rozsdásodó vasak... amikor úgy éreztem magam, mint egy felfedező és amikor az egész megszállottság elkezdődött.

Google+ 

Panoramio
  

Amikor elindultam Szegedre, még nem gondoltam, hogy mire bukkanunk. A hajótemető (pontosabban uszálytemető) létezéséről tudtunk, de eredetileg egy magas "betontömböt" kerestünk, amit végül nem találtunk meg.

Eleve viccesen indult a délelőtt, szokás szerint cél nélkül vágtunk neki a városnak, kilyukadtunk a Szent István téri víztoronynál (becenevén Öreg Hölgy), ami nyitva volt, az úriember közölte, hogy épp csoportot várnak és felmehetünk velük. A csoport persze eltévedt, úgyhogy jó későn jutottunk fel, végül meg jól be is zártak minket. A szerencsénk az volt, hogy belül volt leláncolva, köszönhetően a kb. 200 évesnek kinéző bácsinak, de valószínűleg senki sem nyitott ki olyan gyorsan tömény vasbeton ajtót, mint mi.

A Boszorkányszigetet se terveztük, ami különben szívderítő hely. Magyarországon itt égették meg a legtöbb "boszorkányt", ha valakit érdekel a legendája, itt olvashat róla: http://elveszetttortenelem.blogspot.hu/2013/01/a-szegedi-boszorkany-sziget-legendaja.html

Remek hely roncsoknak... élő állatot nem láttunk, se madárhang, se szél, semmi, de néhány halott jószághoz volt szerencsénk.

Állítólag a Máglya-sor felől ki van biggyesztve egy tábla, hogy magánterület és kutya őrzi, van kerítés is, mi az erdő felől ebből semmit nem láttunk, egy éppen észrevehető ösvényen jutottunk oda, úgyhogy nem is zavartattuk magunkat. A dzsumbujból egy homokdombon keresztülvergődve jól kiirtott területre érkeztünk, ahol a száraz, repedezett föld kellemes kontrasztban állt az ártéri erdővel. Óvatosan óvakodtunk előre, ha esetleg tényleg lenne kutya a közelben, de szerencsére nem találkoztunk eggyel sem. Távolabb kamionok parkoltak, odáig nem merészkedtünk. Előfordulhat, hogy azon az oldalon is volt tábla, ahonnan érkeztünk, mert párat láttunk szétrohadva, amiről már senki meg nem tudja állapítani, hogy egykor mi állt rajta...
Aztán a vízhez közeledve egy csomó gazon túl megláttuk a rozsdásodó uszályokat és egy kotróhajó benyúló részét. Egyedüli gond volt, hogy nem az embermagasságú gazhoz és fémtörmelékhez öltöztünk, úgyhogy nem is tudtunk közel menni, pedig megnéztük volna őket... Felmenni rájuk azért nem lett volna életbiztosítás, itt írnak egy elég ronda balesetről és az uszályokról, a helyzet ezek szerint azóta se változott. Fájt a szívünk elég rendesen, a tehetetlenség meg amúgy is dühítő, de hát nem tudtunk mit csinálni...
A túlpartról valószínűleg remekül lehet látni a vasakat, de sajnos azóta nem jutottam el oda. Úgyhogy egyelőre marad a pár kép, amit így messziről sikerült elkövetni.